Fettich Nándor

1900. jan. 7. Acsád – 1971. máj. 17. Budapest

Régész. A Pázmány Péter Tudományegyetemen latin és történelem tantárgyakból szakvizsgát tett (1921), majd „Pannoniai fogadalmi táblák” c. értekezésével régészetből bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1922). Zenei tanulmányokat is folytatott; a Zeneakadémia fuvola tanszakának növendéke (1921-1923). Az MNM Népvándorlás-kori Osztályának szakdíjnoka (1923-1926), múzeumi segédtiszt (1925); közben Bécsben, majd a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként Berlinben folytatott tanulmányokat. I. osztályú múzeumi segédtiszt (1925-től); oroszországi tanulmányúton járt (1926. második fele).

A Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára népvándorlás-kori gyűjteményének kezelője (1930-tól), majd a Régészeti Tár igazgatója. A Pázmány Péter Tudományegyetemen a népvándorlás kora régészetének magántanárává képesítették (1929-1950). Az MNM képviseletében részt vett a Madridban megrendezett Nemzetközi Muzeológiai Konferencián (1934). Isztambulban, a török történeti kongresszuson hazai kutatásainak eredményeiről tartott előadást (1938). Dalmáciai tanulmányútja után írta meg A honfoglaló magyarság fémművessége c. tanulmányát. Kijevben és Moszkvában járt tanulmányúton (1935), majd – részben ennek eredményeképpen – László Gyulával együtt részt vett a kijevi múzeum anyagának mentésében, a műtárgyak szakszerű csomagolásában (1941. dec. 3.-1942. jan. 18.); erről az időszakról az ún. Kijevi naplóban számolt be. Hóman Bálint, az MNM elnöke megbízta, hogy gr. Zichy István, a M. Történeti Múzeum főigazgatójának távollétében lássa el az intézmény főigazgató-helyettesi teendőit (1944. okt. 18.)A múzeum vezetését 1945 januárjában vette át; az intézmény védelmében nagy hasznára volt orosz nyelvismerete. Megbízatásáról lemondott (1945. ápr. 13.), de nyugdíjazásáig a múzeum régészeti Tárának igazgató-őre maradt. A II. vh. után szakmai karrierje törést szenvedett. A múzeumi igazoló bizottság jelentése alapján először 1945-ben, majd visszahelyezése után 1949-ben – az Esterházy-kincs elvitelével kapcsolatos felelősségének téves megállapítása után – másodszor is nyugdíjba helyezték. Napszámosként, üzemi nyilvántartóként (1950-1951) dolgozott, majd a Csillag Játékgyárban dolgozott (1954); a megfeszített fizikai munka mellett is folytatta tudományos munkásságát. A Kereskedelmi Áruforgalmi Iroda levéltárosa (1954-1955), rövid ideig a Malomszerelő és Gépjavító Vállalat munkatársa.

Az MTA Régészeti Kutatócsoportjának tudományos munkatársa (1959-1960). A Tudományos Minősítő Bizottság a kandidátusi fokozat megadása iránti kérelmét elutasította (1961). A veszprémi Bakony Múzeumban dolgozott (1963-1964), majd tudományos munkatársként visszakerült az MTA Régészeti Kutató Csoportjához (1964-1965). Tudományos munkája során kutatta a Kárpát-medence lovas nomád népeinek díszítőművészeti motívumanyagát, hagyománykincsét. Az egyes motívumok továbbélését nyomon követte a szkíta emlékanyagtól kezdve a szarmaták, a hunok, az avarok, valamint a honfoglaló magyarok művészetében. Legegységesebbnek tekinthető a Kárpát-medence szkítáival kapcsolatos tudományos munkássága.

A SZU-ban tett tanulmányútjain szerzett nagy anyagismerete biztosította számára nemcsak a szkíta, hanem a többi lovas nomád kultúra K-i kapcsolatainak korszerű szemléletét. A szkítákkal foglalkozó fő munkái a tápiószelei, ill. a zöldhalompusztai aranyszarvasok, valamint a garcsinovói öntőminta elemzésével foglalkoznak (Archaeológiai Értesítő, 41., 1927; Archaeológia Hungarica, 3., 1928 és 15. 1934.). Összeállították a Kárpát-medence első, a maga idejében teljesnek mondható szkíta leletkorpuszát. Sokszor és szívesen foglalkozott a Kárpát-medence hun korával, ill. a hun korszak emlékeivel. Fő törekvése a hun kultúra K-i összetevőinek meghatározása volt. E témában szintézis jellegű munkája az Attila és hunjai (Bp., 1940) c. kötetben megjelent, „A hunok régészeti emlékei” c. tanulmánya. A honfoglaló magyarsággal kapcsolatos irodalmi tevékenységének eredményeit nagy monográfiában foglalta össze (a honfoglaló magyarság fémművessége, 1935-1937). A régészet és a zene mellett érdeklődésének fontos része volt az ötvösművészet és a fémművesség. Kiváló rajzkészsége segített abban, hogy szinte páratlan tökéletességre vitte a tárgyak formáinak és az azokat díszítő motívumoknak a rajzos elemzését. Ennek az elemző munkának kiegészítő részeként vizsgálta a fémből készült tárgyak készítési technikáját is; ehhez elsajátított az ötvösmesterség technikai módszereit, sőt maga is dolgozott ötvösként. Az e szakmában szerzett kivételese képessége a háború utáni években, a múzeumból való eltávolítása után kenyérkereső szakmájává vált. Ötvösműveivel részt vett a Brüsszeli Világkiállításon (1958). Ötvösművészeti elveit a Magyar stílus az iparművészetben c. háromkötetes művében foglalta össze. – Az Archaeologia Hungarica c. kétnyelvű monográfiasorozat (1926-1944) és az ugyancsak kétnyelvű Folia Archaeologica megindítója és szerkesztője (1939-1944). – Az MTA 1. tagja (1938-1950); tanácskozó taggá minősítették (1960); az Archaeologiai Bizottság előadója (1947-1949). Az Ötvösművészek Alkotó Közösségének tagja (1957-1958). A M. Régészeti, Művészettörténeti és Éremtani Társulat, a helsinki Finnugor Társaság tagja. – Visszaemlékezéseit naplóiban írta meg ; Ostromnaplója az MNM kiadásában, születésének 100. évfordulója alkalmából jelent meg (2000).

Fm.:
Az avar kori műipar Magyarországon (Bp., 1926); A zöldhalompusztai szkíta lelet (Bp., 1928); Adatok az ősgermán állatornamentumok stílusának eredetkérdéséhez (Bp., 1929); A szilágysomlyói második kincs (Bp., 1932); Az oroszországi kereskedelmi utak és az ősmagyarság (Bp., 1933); A honfoglaló magyarság művészete (Bp., 1935); A honfoglaló magyarság fémművessége I.-II. (Archaeologica Hungarica 21.,Bp., 1935-1937); A hunok régészeti emlékei (in: Attila és hunjai, szerk.: Németh Gyula. Bp., 1940; hasonmás kiadás Bp., 1986, 1991); Antik hagyományok a régi pusztai népek kultúrájában (Folia Archaeologica, 3-4., 1941); Die altungarische Kunst (Berlin, 1942); A népi kulturális kontinuitás a Kárpát-medencében a régészeti adatok alapján (Bp., 1943); Magyar stílus az iparművészetben. 1-3. (Bp., 1943-1947); Régészeti tanulmányok a késői hun fémművesség történetéhez (Bp., 1951; németül is); A szeged-nagyszéksósi hun fejedelmi sírlelet (Bp., 1953; franciául is); Das awarenzeitliche Gräberfeld von Pilismarót-Basaharc (Studia Archaeologica 3. Bp., 1965); A kievi magyar fémművességről (Buenos Aires, 1974); F.N. ostromnaplója 1945. január 16.-február 19. (MNM Documentationes et Communicationes. Bp., 2000)

Irodalom:
László Gyula: F. N. emlékezete (Acta Archaeologica Hungarica, 24., 1972); Bendefy László: F. N. (Történelmi Szemle, 2., 1971); Gulyás IX.: 53-55., MÉL III.: 205-206.; RÚL VII.: 314-315. – Bibl.: Ács Lajos: F.N. tudományos munkáinak jegyzéke (Történelmi szemle, 2., 1971). Bakay Kornél: F.N. emlékére. (Életünk, 1981. 1. sz. 55-62.); Kiss Gábor: F.N. és a Vas megyei népvándorláskor-kutatás kezdetei. (Vasi Szemle, 2001. 4. sz. 421-451.) Tóth Endre: F.N. és a Savaria-topográfia. (Vasi Szemle, 2001. 4. sz. 413-420.); Kelbert Krisztina: F.N. régész Vas megyei gyökerei. In. Savaria a Vas Megyei Múzeumok Értesítője, 29. Szombathely, 2006. 217-231.; Kelbert Krisztina: F. N. élete és Tápió menti régészeti tevékenysége. In Az aranyszarvas nyomában. A Blaskovich fivérek és a magyar régészet kapcsolata. Tápiószele, 2000. Szerk.: Gócsáné Móró Csilla. 111-130. Forrás: Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. Főszerk.: Bodó Sándor, Viga Gyula. Bp., 2002. 272-274. p.

Bándi Gáborné