Bándi Gábor

1939. aug. 17. Budapest – 1988. júl. 26. Budapest

Régész, múzeumigazgató, minisztériumi osztályvezető. Értelmiségi családban született. Kalocsán nőtt fel, ahol iskoláit 1945-1957 végezte el. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán Banner János, Bóna István és Kalicz Nándor tanítványaként ősrégészetet és történelmet tanult.

Régész diplomáját „A nyergesújfalu téglagyári korabronzkori telep és a tokodi csoport néhány kérdése” című szakdolgozatával (1962) szerezte meg. Ugyanitt 1963-ban doktorált. 1962 nyarától 1973 tavaszáig a pécsi Janus Pannonius Múzeum munkatársa. 1970-től a Régészeti Osztály vezetője. Tudományos tevékenysége első szakasza ide, és a Dél-Dunántúl bronzkorának témaköréhez kapcsolódott. Évek során feltárta a Pécs-nagyárpádi kora bronzkori települést. Ez egyedülálló teljesítmény volt akkor a Kárpát-medencében, s máig sem akadt számos követőre. Ekkor végzett földvárkutatásai közül talán a legfontosabb a lovasberényi (Fejér m.) Mihályváron zajlott, ahol máig az egyetlen hazai középső bronzkori fémműves műhelyt tárták fel Petres Évával. A dél-dunántúli kora- és középső bronzkor nemzetközileg is elismert kutatója lett, a mészbetétes kerámia kultúrája kialakulása, elterjedése és kapcsolatai vonatkozásában pedig alapvető feldolgozásokat írt meg. Kovács Tiborral a kutatást előrevivő tanulmányokat publikáltak a szeremlei kultúráról. Petres Évával és Kovács Tiborral a bronzkori földvárak kutatásával foglalkozó kutatócsoportot alkottak, amely Vas megyei évei alatt tovább működött. A nagyközönség számára készített „Baranya megye története az őskortól az Árpád-korig” című monográfia egyik szerzője és szerkesztője.

1973. febr. 1-től pályázattal töltötte be a Vas megyei Múzeumok Igazgatósága igazgatói posztját és attól kezdve vezette a Régészeti Osztályt is. Munkásságának második szakasza Vas megyéhez kötődött. Itt elsősorban az aeneolitikum és a kora bronzkor kérdéseivel foglalkozott, de tovább kutatta a középső bronzkor időszakát is. A késő bronzkor néhány vonatkozását csak érintette, miközben nemzetközi konferenciák aktív előadója és résztvevője volt. Tervásatásokat (Iseum, Karakó, Sé, Velem) kezdeményezett. 1980-tól megkezdette a megye régészeti légifotóztatását, 1981-től a régészeti topográfia előkészítését. Mindezek mellet figyelemre méltó tudományszervező tevékenységet folytatott nem csak megyei, de országos és nemzetközi szempontból is. Utóbbi folyamánya lett a velemi magyar-francia kutatás. Az általa, hazai kutatók számára indított, majd nemzetközivé bővülő „Velemi beszélgetések” című tudományos konferencia-sorozatot szervezte, és az ott elhangzó előadásokat (1977, 1982) megjelentette.

1973–1974-ben megindította a régészeti gyűjtemény raktári és nyilvántartási szintű, korszakonkénti szétválasztását és a vasi kisgyűjtemények (Jánosháza, Sárvár, Vasvár) revízióját és Szombathelyre koncentrálását. Fontosnak tartotta a muzeológia eredményeinek népszerűsítését. Ezért kinevezésekor azonnal megszervezte a Nevelési és Propaganda Osztályt. E tevékenysége egyik megjelenési formája volt hazánk első, a velemi Szent Viden építeni kezdett Régészeti Parkja, amelyből csupán néhány épületrekonstrukció készült el.

A megyei szervezet 1976-ban megfogalmazott profilfeladata volt még az Alpokalja természeti képe kutatása és 1983-tól a huszárgyűjtemény kialakítása Sárváron. Vezetése idején egymás után nyíltak a megye új múzeumi kiállítóhelyei és múzeumai (1977: szalafői és a cáki népi műemlékek, Sághegyi Múzeum, 1978: a műemléki rekonstrukciót követően a sárvári Nádasdy Ferenc Múzeum új állandó kiállítása, 1979: a kőszegi Patikamúzeum megalakulása, 1981: a körmendi Rába Helytörténeti Múzeum, 1982: az Országos Múzeumi és Műemléki Hónap nyitása a Savaria Múzeum új állandó kiállításával, 1983: a szentgotthárdi Helytörténeti és Nemzetiségi Múzeum). Első vasi esztendejében megalakította a Savaria Múzeum Képző- és Iparművészeti Gyűjteménycsoportját. Igazgatósága idején, 1974-ben itt rendeződik a III. Fal- és Tértextil Biennálé, 1975-ben elindult a Velemi Textilművészeti Alkotóműhely. Megteremtette a helyi és nemzetközi képzőművészeti kiállítások feltételeit, ezek katalógusait két nyelven kiadatta. A megye, s benne a múzeumi szervezet a világon ismert és elismert hellyé lett. Logikus út vezetett tehát a Szombathelyi Képtár 1985. évi megnyitásához. A képzőművészet mellett a nyugatra nyitás másik fontos momentumaként a burgenlandi magyarokkal kapcsolatos publikációkat is elindította Gaál Károly bécsi tanszékvezető professzor „Kire marad a kisködmön?” című kötetének a kiadásával.

Szerkesztette a „Savaria, a Vas megyei Múzeumok Értesítője” című periodikát, amely igazgatósága alatt rendszeresen (5-6. – 17-18.) megjelent. Kovács Tiborral közösen szerkesztette (1980-tól) a „Múzeumi Közlemények”-et, a Minisztérium Múzeumi Osztálya periodikáját, amely a múzeumpedagógia első számú fórumává vált. Ebben írta (1984) azt a programadó tanulmányt „A magyar múzeumi hálózat fenntartási és irányítási problémái” címmel, amelynek nem kis szerepe lehetett Vas megyéből történt menesztésében. Mindezek a rendkívül kedvező és előremutató folyamatok 1985. évi szeptember 30-i méltánytalan eltávolításával máig ható törést okoztak a megye múzeumügyében. Az 1985-ös év szombathelyi történései valószínűleg nem kis szerepet játszottak tragikusan korai halálában. 1985. októberétől a Művelődési Minisztérium Központi Múzeumigazgatóságának igazgatóhelyettese, majd 1988. május 1-től a Művelődési Minisztérium Múzeumi Osztályának vezetője. E minőségeiben a múzeumi számítástechnika egyik első támogatója. Igazgatói és régészeti teljesítménye és tevékenysége elismeréseként 1978-tól a Régészeti Albizottság és az Országos Múzeumi Tanács tagjává választották. A Kuzsinszky (1982) és a Móra Ferenc Emlékérem (1983) kitüntetettje. A Vas Megyéért díjat 1999. március 15-én poszthumusz vehette át özvegye.

Fm.:
Ebergőci koravaskori kincslelet (ArchÉrt, 89, Budapest, 1962, 77-83.); A dél-dunántúli mészbetétes edények népe kultúrájának elterjedése és eredete (Dunántúli Dolgozatok, 4, Pécs, 1967); A dunántúli mészbetétes edények népe kelet-magyarországi kapcsolatai (Janus Pannonius Múzeum Évkönyve, 13, Pécs, 1968, 63-67.); Kovács Tiborral: Die Historischen Beziehungen der Bronzezeitlichen Szeremle-Gruppe (ActaArchHung, 22, Bp, 1970, 25-39.); F. Petres Évával és Maráz Borbálával: Baranya megye az őskorban. In: Baranya megye története az őskortól a honfoglalásig (Szerk. Bándi G.) Pécs, 1979; Spätbronzezitliche Befestigte Höhensiedlungen in Westungarn. In: Beiträge zum bronzezeitlichen Burgenbau in Mitteleuropa (Berlin-Nitra, 1982, 81-89.); Das Golddiadem von Velem. „Nord-Süd Beziehungen” (Savaria, 16, Szombathely, 1982, 81-93.); Somogyvár kultur, Die „Kisapostag-Problematik”, Die Inkrustierten Keramik. In: Kulturen der Frühbronzezeit des Karpatenbeckens und Nordbalkans (Szerk. Tasić, N.) Beograd, 1984, 125-133., 257-266., 267-282.).

Irodalom:
Ilon Gábor: Az archaeológus Bándi Gábor (1939-1988) (Savaria Pars Archaeologica, 24/3, Szombathely, 1999); Kiss Attila: Bándi Gábor (Janus Pannonius Múzeum Évkönyve 34, Pécs, 1989; bibl.val). Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. Főszerk.: Bodó Sándor, Viga Gyula. Bp., 2002. 51-52. p.

Ilon Gábor