Almásy György

1867. aug. 11. Felsőlendva, Vasvár megye [Grad, Szlovénia] – 1933. szept. 22. Graz, Ausztria

Zsadányi és törökszentmiklósi ~, ornitológus. Édesapja, Almásy Eduárd, széles látókörű, a földrajzban otthonosan mozgó, az 1872-ben létrehívott Magyar Földrajzi Társaság egyik legelső tagja volt. Korának számos jeles földrajztudósával, így Hunfalvy Jánossal, Lóczy Lajossal, Xanthus Jánossal, Vámbéry Árminnal, Déchy Mórral állt baráti-szakmai kapcsolatban. Felesége, Pittoni Ilona olasz nemesi családból, Dalmáciából származott. Házasságukból három gyermek született, a legidősebb János, László Ede, a későbbi sivatagkutató-felfedező és a legfiatalabb Georgina.

A kor szokásainak megfelelően Grazban szerzett jogi diplomát, rövid ideig a magyar fővárosban állami hivatalnokként dolgozott, majd visszavonult Borostyánkőre. Érdeklődése az állattan, ezen belül is a madármegfigyelés felé fordult, amelyhez Chernel Istvánban nemcsak barátot, hanem tanító társat is talált. Hosszú éveken keresztül együtt járták be távcsővel és vadászpuskával a történelmi Magyarország számos vidékét. Almásy Borostyánkőn [Bernstein, Ausztria] felállított, igen gazdag madárgyűjtemény is kettejük munkáját dicsérte és komoly segítséget nyújtottak Huszthy Ödön gyűjteményének összeállításában is. Almásy otthonában madárpreparáló műhelyt tartott fenn, és mi sem bizonyítja jobban a madártan iránti elkötelezettségét, hogy gyermekei mellé a híres madarászt, Hrabár Sándort hívta meg nevelőnek.

1897-ben szervezett első ornitológiai expedícióját a Duna-deltába, Dobrudzsa környékére vezette, ahonnan gazdag gyűjteménnyel érkezett haza. 1900. március 20-án indult Budapestről, a Dunán, Stummer Traunfels grazi zoológus társaságában első közép-ázsiai útjára. Keresztülhajóztak a Fekete-tengeren Batumiig, ahonnan Bakuig vonattal utaztak. Átkeltek a Kaszpi-tengeren és Krasznovodszkból, a transzkaszpi vasúttal utaztak Taskentbe. Innen már postakocsin folytatták útjukat Ilijszkbe. Az Ili folyón Narinba hajóztak, ahol a környező félsivatagos pusztákat tanulmányozták. Csarimon keresztül a Tien-san láncait keresztezték, és így jutottak az Isszik-Kul tóhoz. Az expedíció bázisa Przsevalszk városa volt, Almásy innen hatolt fel a Középső-Tien-san fennsíkjaira, a Han-Tengri környékére. Egyik fő célkitűzése a délnek tartó Szári-Dzsász áttörésének felderítése volt. Útján egészen Narin-Kolig hatolt. Almásy vastag könyvben ismertette be útjának eredményeit, melyben az állattani vonatkozások mellett kitűnő beszámolót készített a nomád pásztornépek életéről. Földrajzi tekintetben igen értékesek a gleccserek és a glaciális formakincs leírásai. Elsőként adott hírt a „szürtökről”, a Tien-san magas fennsíkjairól és a hegyvidék Han-Tengriből kiágazó déli láncáról. Az expedíció kiterjedt zoológiai kutatásokat végzett Kirgízia hegyvidékein, több mint 20000 állatpéldányt gyűjtöttek. Az állattani gyűjtemény a budapesti, a bécsi és a grazi múzeumokba került, az anyag feldolgozása során számos új fajt írtak le. Sajnálatos, hogy – ellentétben pl. Széchenyi Béla, vagy Zichy Jenő ázsiai expedícióinak eredményeit bemutató monográfiákkal – a feldolgozás eredményei nem kerültek önálló kötetben publikálásra.

Második expedíciójára 1906-ban Herbert von Archer és Prinz Gyula társaságában utazott a Tien-sanba. Személyi nézetkülönbségek miatt azonban útjaik elváltak és Almásy egyedül tanulmányozta Észak-Kína földrajzi viszonyait. Az expedícióról félúton visszafordult, pusztán két kisebb tanulmánya jelent meg, amelyekben ornitológiai tapasztalatait adta közre. Az expedíció állattani vonatkozásban nem hozott az első utazáshoz mérhető eredményeket, a hazahozott anyag csekély része került feldolgozásra. A gyűjteményi anyag legnagyobb hányada Budapestre került, ahol az 1956-os tűzvész során megsemmisült. Az expedíció tudományos eredményeinek zöme Prinz Gyula érdeme volt. A második expedíció törést jelentett Almásy életében, visszatérte után egyre inkább elzárkózott a nyilvánosságtól. Házassága megromlott, 1912-ben elvált feleségétől. 1921-ben Kőszegen telepedett le, majd a későbbiek során Grazba költözött.

Érett férfikorban, mint elismert zoológus szerezte meg Grazban a filozófiai doktorátust. Disszertációjában a biológia korának egyik legnehezebbnek tartott kérdéskörével, a vitalisztikus természetszemlélettel foglalkozott. Hogy ez a kérdéskör milyen mélyen izgatta, jól bizonyítja, hogy még a teljes visszavonultság éveiben is dolgozott a témán, hiszen az 1927-ben Budapesten tartott X. Nemzetközi Állattani Kongresszusra is jelentkezett egy előadással. (Az előadást betegsége miatt azonban nem ő tartotta meg.) Chernel Istvánnal évek hosszú során, állandó eszmecserében dolgozott élete talán legtöbbet ígérő munkáján, „A vitalisztikus természetszemléletnek metodológiája és megismerésbírálati tárgyalása új alapokon” című hatalmas tanulmányán. A budapesti előadás e téren való elmélyedésének és addigi eredményeinek kiváló summázata volt. Almásy György nem csupán utazó volt, hanem szisztematikai problémákkal is megbirkózó tudós, aki a Kárpát-medencében élő, taxonómiai szempontból legnehezebbnek számító fajcsoport, a sárga billegető (Motacilla flava) alakköreivel is foglalkozott. Szoros összeköttetésben állt kora legjelentősebb ornitológusaival. Tanulmányaiban a nyugat-magyarországi madárfauna ismeretéhez szolgált értékes adatokkal.

Sokoldalú személyiségének szerteágazó érdeklődését mutatja, hogy első ázsiai utazása előtt török nyelvészeti tanulmányokat is folytatott, majd az út során folyékonyan megtanult kirgizül. Ezzel párhuzamosan egyre inkább felerősödhetett benne a nyelvészeti és orientalisztikai kutatások iránti fogékonyság, elhivatottság. Életművének számos méltatója emelte ki, hogy állattani eredményei mellett néprajzi megfigyelései és leírásai napjainkban is alapvető forrásmunkául szolgálnak. Nyelvészeti, etnográfiai írásai a Keleti Szemlében és a Néprajzi Értesítőben jelentek meg. Élete későbbi szakaszában, de még borostyánkői évei alatt, a második ázsiai útról, Przsevalszkból magával hozott kirgiz ifjú, az énekmondó ”akin”, Turgan Bezdikján segítségével folytatta kirgiz nyelvészeti kutatásait. Turgán segítségével ismerkedett meg a kirgizek nemzeti eposzával, a „Manasz”-szal. 1912-ben Munkácsy Bernáth Keleti Szemléjében tett közzé belőle egy szép epizódot, Manasz búcsúját feleségétől és újszülött fiától. Élete alkonyát teljes visszavonultságban töltötte. Fia, Almásy László Ede a Szahara utolsó fehér foltjait derítette fel.

Fm.:
Ornithologisches und taxidermistisches von der Millenniums-Ausstellung (Ornithologisches Jahrbuch, 7, 1896, 205-227); Addenda zur Ornis Ungarns (Ornithologisches Jahrbuch, 9, 1898, 83-112); Madártani betekintés a román Dobrudzsába – Ornithologische Recognoscirung der rumänischen Dobrudscha (Aquila, 8, 1898, 1-207); Kara-kirgiz nyelvészeti jegyzetek (Keleti Szemle, 2, 1901, 108-122); Centralasien die Urheimat der Turkvölker (Keleti Szemle, 3, 1902, 179-207); Vándorutam Ázsia szívébe (Budapest, 1903); A kara-kirgizek ornamentikája (A Magyar Nemzeti Múzeum Néprajzi Osztályának Értesítője, 5, 1904, 165-185, 213-233); Der Abschied des Helden Manas von seinem Sohne Sémetéj (Keleti Szemle, 12, 1911, 216-223); Instinkt und Intellekt als Anpassungen und als Wachstumsbahnen. (In: Csiki Ernő (szerk.): Xe Congrès International de Zoologie, Part I., Section I. Zool. gen., Budapest, 1929, 510-529. pp.)

Irodalom:
Szilády Zoltán: Széljegyzetek az Almásy-expedíció leírásához (Állattani Közlemények, 22, 1925, 217-219); Csörgey Titusz: Dr. Almásy György (1867-1933) (Aquila, 38-41, 1934, 472-473); Csaba József: Almásy György dr. (1867-1933) (Vasi Szemle, 21, 1967, 588-592); Sántha István: A „másik” Almásy (Élet és Tudomány, 1997, 910-914); Vig Károly: Egy tudós utazó a századelőről. Almásy György állattani kutatásai Belső-Ázsiában (Vasi Szemle, 53, 1999, 733-766); Magyar Nagylexikon I, 604; Magyar Utazók Lexikona, 1993, 18. Magyar Múzeumi Arcképcsarnok. Bp., 2002. 11-12. p.

Vig Károly