Archívum

Varga Péter az „Út az újkőkor hajnaláig” című vetítettképes előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy az éghajlat és a földrajzi környezet változásaihoz az embernek is alkalmazkodnia kellett. A 22–23 ezer évvel ezelőtt élt vándorló, gyűjtögető életmódot folytató ember már ismert olyan területeket, ahová bizonyos időközönként vissza-visszatérve a természet bőkezűen megvendégelte (pl.: Ohalo, Izrael). Ám nem csupán az élelemszerzés ösztökélte komoly távolságok megtételére az ősi közösségeket. 1995-ben Klaus Schmidt német régész egy 12 ezer éves vallási központot fedezett fel. A földkerekség eddig ismert legrégebbi „szentélyről” Göbekli Tepe-ről (Törökország) van szó. Az építmény 20 darab, egyenként kb. 15 tonnás „T” alakú kőtömbjét állatmotívumok díszítik. Ez a monumentális ima- és ünnephely nagyjából 8 ezer évvel korábbi, mint a közismert Stonehenge.

A kultúrák találkozása nem csak közös vallási rítusokra, ünneplésre adott lehetőséget, hanem kereskedelemre és a tudás kicserélésére is, legyen szó a növénytermesztés és állattenyésztés, vagy az eszközkészítés terén elért újításokról, módszerekről. (Nem mindenhol terjedt el ugyanis egyidőben a csiszolás, a kerámiaégetés, és az állattenyésztés ismerete.)

A tudásmegosztást aztán a gyerekek maguk is gyakorolhatták: valamennyi múzeumbogár megvizsgált egy-egy jellegzetes újkőkori relikviát, majd bemutatta azt társainak. Volt köztük: sarló, kapa, véső, hombáredény töredéke, vörös-sárga mintákkal gazdagon díszített kerámiaedény és nem utolsó sorban ember alakú tárgy („idol”) is. Ezután Cserga és Kami az élményszerű tárlatvezetéshez szükséges alapvető ismeretekkel és apró érdekességekkel pallérozta tanítványait a Savaria Múzeum állandó kiállításában. A gyerekek által már ügyesen bemutatott használati tárgyak, eszközök mellett, a kultikus tárgyak, például a jellegzetes séi ember alakú edény került a figyelem középpontjába. De felelevenítették a dunántúli vonaldíszes kerámia és a lengyeli kultúra népeire jellemző díszítési technikákat is.

A foglalkozás a régészeti tárgyakra, fogalmakra épülő „Ki vagyok én?” című, töretlen népszerűségnek örvendő játékkal zárult, amely kihívás elé állította az ifjabb és éltesebb múzeumbogarakat egyaránt. Bizony jó pár kérdés elhangzott, mire mindenki rádöbbent az „új nevére”, de ez, ha lehet, még izgalmasabbá tette a kitalálósdit. Jó hangulatban, egymásnak szurkolva zárult a délután.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!