Eseménynaptár

Az előadásra a három jeles „Vas megyei” archeológus születésének kerek évfordulója adja az apropót.

Miske Kálmán, báró

(Bodajk, 1860. november 25.– Kőszeg, 1943. március 15.)

Régész, múzeumigazgató. Családja a bárói címet Mária Teréziától kapta. Adományai révén a Vasvármegyei Kultúregyesület Múzeumának egyik alapítója. Annak megnyitásától, 1908. október 11-től 1912 márciusáig a Régiségtár őre, 1912. március 21-től haláláig e múzeum első világi igazgatója. 1912-ben Chernel Istvánnal, gr. Széchenyi Rezsővel és Végh Gyulával 91 kiállítótól begyűjtött mintegy 2000 tárgyból megrendezte a Vasvármegyei Műtörténeti Kiállítást. A tanácsköztársaság idején végzett műkincs-szocializálási tevékenysége – ami egy megyei műtörténeti monográfia elkészítésével volt összefüggésben és tulajdonképpen az elhagyott műkincsek védelmét szolgálta – miatt felelősségre vonták, majd felmentették a vád alól. Ez a gyanúsítás azonban nagyon megviselte, s ettől kezdve kőszegi lakóhelyére visszavonulva élt. A vármegyei múzeum igazgatását helyetteseire bízta.

Legnagyobb tudományos érdeme a Vas megyei Velem község határában található Szent Vid hegy kutatása, amelyet 1896 és 1929 között folytatott. Munkásságát a lelkes és jól tájékozott, több nyelven olvasó „amatőrség” jellemezte, ugyanakkor a hivatásos régészeket is megelőzve igyekezett tisztázni a hazai őskor, különösen a fémkorszakok relatív és abszolút időrendjét.

Fettich Nándor

 (Acsád, 1900. január 7.– Budapest, 1971. május 17.)

A Pázmány Péter Tudományegyetemen latin és történelem tantárgyakból szakvizsgát tett (1921), majd régészetből bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1922). 1921–1923 közt a Zeneakadémia fuvola tanszakának növendéke volt. 1930-tól a Magyar Nemzeti Múzeum Érem- és Régiségtára népvándorlás-kori gyűjteményének kezelője, majd a Régészeti Tár igazgatója lett. A 2. világháború után szakmai karrierje törést szenvedett. A múzeumi igazoló bizottság jelentése alapján először 1945-ben, majd visszahelyezése után 1949-ben másodszor is nyugdíjba helyezték. Többek között napszámosként, üzemi nyilvántartóként dolgozott. A fizikai munka mellett is folytatta tudományos munkásságát.

1959-ben az MTA Régészeti Kutatócsoportjának tudományos munkatársa lett, de a Tudományos Minősítő Bizottság a kandidátusi fokozat megadása iránti kérelmét elutasította (1961). 1963–64-ben a veszprémi Bakony Múzeumban dolgozott, majd tudományos munkatársként visszakerült az MTA Régészeti Kutató Csoportjához (1964–1965). Kutatta a Kárpát-medence lovas nomád népeinek díszítőművészeti motívumanyagát, hagyománykincsét. A Szovjetunióban tett tanulmányútjain szerzett nagy anyagismerete biztosította számára nemcsak a szkíta, hanem a többi lovas nomád kultúra keleti kapcsolatainak korszerű szemléletét. Összeállították a Kárpát-medence első, a maga idejében teljesnek mondható szkíta leletkorpuszát. Fő törekvése a hun kultúra keleti összetevőinek meghatározása volt. A régészet és a zene mellett érdeklődésének fontos része volt az ötvösművészet és a fémművesség. Elsajátította az ötvösmesterség technikai módszereit, sőt maga is dolgozott ötvösként. Visszaemlékezéseit naplóiban írta meg. Ostromnaplója az MNM kiadásában, születésének 100. évfordulója alkalmából jelent meg.

Mozsolics Amália

(Vasvár, 1910. január 13.– Szombathely 1997. október 21.)

A nemzetközi hírű ősrégész. Az alapiskolák elvégzése után a bécsi Tudományegyetemen 1935-ben védte meg régészeti doktori értekezését. 1940. április 15-én a Vasvármegyei Kultúregyesület Múzeumának Régiségtára őrének nevezték ki. A Szombathelyen tartózkodás alig több mint egy éve alatt tanulmányt írt Miske Kálmánról. Ugyanebben az évben a második velemi kincsleletet is közölte. 1943-ban megjelent a vasvári kötődését jelző néprajzi publikációja („Mosdatás a vasvári búcsún”). A Szombathelyen töltött egy év alatt újrarendezte az őskori régészeti gyűjteményt és új, a Magyar Nemzeti Múzeumban alkalmazott rendszer szerint leltárkönyvet nyitott, megkezdte az őskori gyűjtemény nyilvántartásba vételét. 1941. május 31-ig munkálkodott Szombathelyen. Ezután Kolozsvárra, az Erdélyi Nemzeti Múzeumba irányították, ahol 1944-ig kamatoztathatta szombathelyi tapasztalatait. 1945-től 1973-ban történt nyugdíjazásáig ismét a MNM alkalmazottja volt (tudományos főmunkatárs, az Őskori Gyűjtemény vezetője). Közben, 1958-tól kandidátus, majd 1967-től a régészeti tudományok akadémiai doktora. Nyugdíjas évei alatt is rendületlen aktivitással dolgozott, amit két új monográfia megjelenése (1985, 2000) is bizonyít. Régészeti szakmai munkásságának gerincét a kárpát-medencei bronzkor időrendjének kidolgozása jelenti.

Halála előtt néhány évvel a kéziratban már kész negyedik monográfiáját egy külföldi szaktekintély gépkocsijával együtt Budapesten eltulajdonították. Így a németországi megjelentetésre csak évekkel később (2000) kerülhetett sor. Ez az esemény életkedvét megtörte, fizikai állapota ettől kezdve folyamatosan romlott. Élete utolsó éveit a család régi jó barátjának számító Rásó család szombathelyi lakásában töltötte.

Az itt közölt összeállításhoz Ilon Gábor írásait használtuk fel. Forrás: Bodó Sándor – Viga Gyula – Élesztős László (szerk.): Magyar múzeumi arcképcsarnok (Bp., 2002.)

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!