Archívum

Kajárpéc, pihenő (fotó: Schmidt Dávid)

Te talán tudod mindezt, mégsem vagy öntudatos, míg öntudatlan életet nem éltetsz… Míg a zsigereidig nem hatol a mindenkori felismerés.

„Hatos” tölgy: szinte hat törzse van. Jelölő fa egy pihenőhelyen. Meghagyták, mert erős, markáns növény, megtartja akár az eget is. Mikor megpihennek itt a vándorok élményekkel telítődve, megértik, hogy a természet őket ünnepeli, és ők azt viszont. A fa lehet jel, emlékeztető, segít, hogy hazatalálj. És megjelöli a határt, a határaidat: „íme, ez vagyok én, eddig ér bennem az akarat”.

A fa nincsen egyedül, akkor sem ha „erdőn kívüli”. Kapcsolatok sűrű szövedékében él és hat, megérzi és megérteti egy bogár érintését mindennel és mindenkivel. Gyökerei gombákkal társalkodnak, törzsén egy fakopáncs érdeklődve bekopog a kérgen, ágain fagyöngyök terpeszkednek, s ha leesik belőle egy, kacagva koppan egy levelekkel takaródzó sün tüskéjén, vagy egy kisgyermek utaztatja le matt fehér sapkás csónakosként dióhéjban a patak vizén. Te is, ha megpihensz alatta túlontúl erőszakos napsugaraktól rejtve arcodat, tudd, hogy testvéred ő, csak másféle vérárammal: egészen kézzelfogható és egészen elrejtett kapcsolat ez. És te is ugyanúgy sohasem vagy egyedül.

Fagyöngy

Estére a fa kiizzadja magát. Ekkor valami átsejlik a láthatatlanból, leülepszik a múlt és megcsillan a jövő, ám az alkonyi fények leginkább a rőt és esendő jelen redőit világítják meg. A hosszúra nyúlt árnyékok is erre bólogatnak, az aranyló napsugár fénye azonban elhalkítja a feleselést, s a szürkületre nem marad más, csak a halhatatlan béke. A fekete csöndben a fa minden egyes porcikája álomszerű munkában dolgozza fel a nap történéseit, gyökereivel még mélyebbre, ágaival még magasabbra nyújtózik az ég felé. Igen, te is érzed, most kellene elrugaszkodni, ebből a lendületből felszállva, zuhanni és emelkedni, mint a madár, mert ezek a percek évek súlyával érnek fel!

Énekes rigó (fotó: Schmidt Dávid)

Igen, este a madarak is utolérhetetlen művészekké válnak: a rovarvadászat és maggyűjtögetés után az otthon kijelölésének, hirdetésének öröme és a párjuk iránti szerelem csordul túl a rigó, cinke, fülemüle, rozsdafarkú és vörösbegy énekében. Ők azok a madarak, akik legalábbis felénk, megszoktak minket, az emberi környezetet.

Széncinke a fészkén (fotó: Schmidt Dávid)

Egy még fel nem helyezett odúban rakta le tojásait ez a széncinege. Minden nap lelkesen futottunk oda, hogy meglessük, hogyan készül a fészek, és szaporodnak a tojások. Aztán jött a nagy csapás: egy macska vagy menyét leverte a gazdag otthont, és kifosztotta. A kibicsaklott felelősség ólomnehéz lábait vonszoljuk a mai napig. Mert nem csak az életre rápislogó öröm kell, hanem elhordozni a védtelent, ennek a mélyen lelkünkbe fészkelő öröme az, ami hiányzik, és fáj.

Szükségünk van a madáretetőt kikalapáló gondos mozdulatra, a csemetéket ültető, öntöző kezekre, szükségünk van minden egyes emberre, aki gyümölcsöt akar érlelni, vagy csak ránéz a virágzó, énünket oly tisztán tükröző, lelkünk létráira, a fákra!

Képgaléria

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!