ArchÃvum
Ha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik felette
Séta a láthatatlan Szombathelyen – II. rész
2021.10.02
Egyletünk és a Berzsenyi Dániel Könyvtár helytörténeti klubja által szervezett ismeretterjesztő sorozat második összejövetelének sétája a két egykori városkapu, a Föl utcai és a Gyöngyös utcai közt vezetett.
A pillanat, amikor láthatóvá válik a láthatatlan Szombathely (Fotó: Szalainé Bodor Edit)
A viszonylag kis területet bejárva számos, ma már nem látható épületet „fedezhettünk fel”.
Ez alkalommal a szombathelyi Fő tér került a dr. Kiss Gábor által vezetett helytörténeti séta középpontjába. A Föl utca (ma Kőszegi utca) észak felé vezető irányáról kapta a nevét. A Kám felé tartó út lezárása miatt a Föl utca volt a fő közlekedési út, a végén egy kapu állt, amelyet Kenedics József római diadalívként jelenített meg térképén.
A TIT-hez vezető átjáró nem új, ez már a város alaprajzából is kivehető. Az 1857-es térkép szerint a város főtere ugyanis jóval nagyobb volt: elfoglalta a város déli részét. Az itt látható sarokház helyén állt a régi szombathelyi városháza. Az épület korábbi, 1868 előtti állapotáról Knebel Ferencnek köszönhetően fényképfelvételünk is maradt. Arra vonatkozóan azonban nincsenek adataink, hogy mikor épülhetett. A Föl utca oldalán bérbeadott üzlethelységek sorakoztak, ebből jött a városnak bevétele. A városháza emeletén volt a tanácsterem, ahol a városi tanács összegyűlt.
A városháza és a Szentháromság-szobor is a nyugat felé tájolt napi piactér irányába néz. A valamikor itt állt torony és kápolna bejárata is nyugat felől nyílt. Egy 19. század első feléből származó térkép a tornyon és a kápolnán kívül feltünteti azokat a kőből épült kis boltokat is, amelyek a forgó, a belsikátor vonalában sorakoztak, és egészen a 17. századig vezethető vissza a meglétük. Az 1817-es tűzvészben pusztultak el.
Az átmeneti „mutatványos színház” az 1632. évi tűzesetnek lett az áldozata. A „színházépület” kapcsán a városba érkező mutatványosokról, a kötéltáncosoknak a várostorony és a városháza közé kifeszített kötélen végrehajtott elképesztő attrakciókról is élvezetesen mesélt dr. Kiss Gábor. Valamint arról az emlékezetes esetről, amikor a társulatban lévő egyik „pajáca” és a helyi legények összetűzésbe kerültek, így az egész társulatot gyakorlatilag kiverték a városból.
1809-ben Napóleon alakulatai töltötték meg ugyanezt a teret. A tábornokuk pedig éppen a Zöldfa vendéglőben szállt meg.
A város jelenlegi elnevezését erről a napi piactérről kapta. Szent István korában még vasárnap, majd I. Béla (1060–1063), de sokkal inkább I. Géza (1074–1077) alatt már szombati napon tartották a vásárokat. Ez a kereszténység megerősödését is jelzi. Ugyanakkor hátrányosan érintette a zsidó kereskedőket, akik vallási előírásaik miatt sabbatkor nem árusítottak.
A Fő téri OTP épülete alatt lévő római kori romok feltárása során előkerült egy másfél szobás középkori, többször átépített saroképület is, amely római kövek felhasználásával készült. Benne kemencével, padlószinttel. Az épületet Nagy Lajos királyunk dénárja „keltezi”, tehát Anjou-kori. Mindez azért fontos, mert a Fő tér déli homlokzati sora a börtön faláig, majd onnan a Perintig vezet egészen a római kori hídig. Tehát ez egy, a középkor elejétől létező utcasor, amely egészen az Anjou-korig funkcionált. A mai Óperint utcai híd ennek eltolt vonalában található. 1407-ben kapta a város a privilégiumlevelét, ekkorra már kialakult egy összefüggő napi piactér és külön a várpiac.
Az OTP alatt feltárt római szennyvízcsatornát a középkorban borospinceként használták. Az előadó elmondta, hogy ismert egy történet, miszerint a 17. században a szomszéd telektulajdonos panaszkodott a tanácsnak, hogy heves esőzések idején a római csatornák miatt beázik a háza alja.
A Szentháromság-szobor Föl utcai szakaszánál megállva a sétán részvevők vetettek egy pillantást Döbrentei Gábor rajzára, amely a középkori főteret ábrázolja. A rajzot a művész Géfin Gyula kutatásai alapján készítette el.
Rég elfeledett történetek elevedtek fel a Szentháromság-szobor körül (fotó: Szalainé Bodor Edit)
Csupán a 19. században kezdték a főteret „flastromozni”. Különös és kínos helyzetet is szült, hogy amikor még a ferencesek tanítottak a város első iskolájában, igazán nehezen tudtak csak közlekedni: saruik elmerültek a sárban, latyakban. Ők pedig csak különleges esetekben kaptak a saru viselése alól felmentést. Erről Takács J. Ince Sabaria Franciscana című könyvében olvashatunk.
A várostorony helyén állva dr. Kiss Gábor egy feliratra hívta fel a figyelmet: „Ha az Úr nem őrzi a várost, az őr hiába őrködik felette.” (Zsoltárok könyve: 127;1.) Ez az idézet a ma már nem álló várostoronyra utal, a felirat 1869 után készült. Ahogy már elhangzott: a régi torony az 1817. évi tűzvészben leégett. A 17. században ráhelyezett barokk sisak helyét ezután pusztán ledeszkázták. Közben elkészült egy újjáépítésre vonatkozó tervrajz, de a terv nem valósult meg, és 1837-ben lebontását követően elárverezésre kerültek a kövei. Így hát a „pálca” (helyi hosszmérték) méretét sem lehet tökéletesen pontosan a tervrajzból rekonstruálni. A torony őrhelyként, elsősorban tűztoronyként funkcionált: a tűzoltó eszközöket őrizték benne. Sajnos szükség is volt rájuk, mert a városban többször „felreppent a vörös kakas”: faszerkezetes, zsuppal fedett házai lángra kaptak. A toronyban két harang is volt, az egyik riasztásra szolgált. Az egyik tűzvésznél előfordult, hogy a torony kulcsának nyoma veszett, ez pedig – mondani sem kell – komoly következményekkel járt.
Habár a legendás várostorony újraépítése az 1990-es években szóba került, eredeti méreteivel ma már a Fő tér emeletes házaival sem vetekedhetne. Pedig „fénykorában” még azt is kifigyelték róla, ha valaki lopni ment az erdőbe. 1638 előtt pedig, amikor például a Szent Márton-templom tornyát felújították, a holtakért is itt kongattak. Ha netán éppen a harangozó halt meg, ingyen és duplán harangoztak érte. (Vezetőnk éppen ehhez a ponthoz ért mondandójában, és megszólaltak a ferences templom harangjai.)
A torony pincéje városi fogda volt. Aki rendetlenkedett éjszaka, vagy áthágott a városfalon és rajtakapták: ott találta magát. Esetleg elverték, vagy bírságot kellett fizetnie. Jellemző volt az is, hogy pellengérre állították, de úgyszintén ez a sors várt a boszorkánysággal vádolt személyekre is. Komoly büntetést kaphattak a káromkodók, köztük azok, akik a „lélekmondás” vétségét követték el (pl.: beste lélek…).
1585-ben a polihisztor Calorus Clusius Szombathelyen járt. Írásában említést tett a torony egyetlen mutatóval rendelkező órájáról is. A torony mellett bakterház állt. Négy bakter őrizte a várost, ők kiáltották ki az órát. (Pl.: „10-et ütött már az óra, térjetek hát nyugovóra.”) Azonban, ha hadnagyuk alva találta őket, rájuk is vonatkozott az elzárás. Sőt azokra is, akik éjjel lámpa nélkül közlekedtek. A torony barokk stílusú sisakját legfelül Szent Márton alakja ékesítette.
A szombathelyi vásárok során az adásvétel addig nem kezdődhetett el, amíg a várostoronyból az ezzel megbízott személy el nem kiáltotta, hogy „Szabad a vásár!”. A kikiáltás pedig a vak koldus feladata volt.
A kápolnáról: 1710–1711-ben hatalmas pestisjárvány pusztított a városban. Ez azt jelentette, hogy nem a templomokban miséztek, hanem a főtéren. Az ekkor felállított szabadtéri oltár helyére a dögvész elmúltával 1713-ban felépítettek egy szép kis kápolnát. Ennek alaprajza megvan: téglalap alakú épület volt, félkörívű apszissal és toronnyal. A kápolna főoltárát az orvosszentek: Fábián és Sebestyén képe, továbbá Szent Flórián és Szent Márton szobra díszítette. Sekrestyéje és orgonája is volt, később kibővítették az épületet. Márványpadló borította. Sorsát az 1817-ben kiütött tűzvész pecsételte meg. Olyannyira megsérült, hogy újjáépítéséről nem lehetett szó, a következő évben lebontották. Használható anyagait, például a márványpadlóját, amelynek az alapanyaga akár a romkerti helytartói palotából is származhatott, most a Kálvária templom padlózata alatt találnánk. Gyönyörű égei-tengeri márványról beszélünk, amely még feltárásra vár, és feltehetően további római emlékek is előkerülnének a templom területéről.
Szintén a pestisjárvány emlékét őrzi a mai Szentháromság-szobor elődje, amely kisebb volt a jelenleginél. Rekonstrukciós rajzát Fábián Gyula rajztanár készítette el. Oszlopa római gránitból készült. (Feltevések szerint ez azonos azzal a vaskapcsokkal ellátott oszloppal, amely ma a múzeumi Látványtár udvarán fekszik.) Lent egy fő alak és 4 másik szent szobra állt 1868-ig. Ekkor elhatározta a város, hogy újat építtet, amit szintén lerajzolt Fábián Gyula. (Fábián Gyula várost bemutató sorozatát a Szombathelyi Képtár őrzi.)
Kapu a múltba (fotó: Szalainé Bodor Edit)
A piactéren át a Külsikátor felé haladva a császárkő mellett a városi kútról esett szó. A teleksorban a Külsikátor „adott egy szünetet”, amely a római kor óta fennállhatott és a római város gyalogkapuja lehetett.
Itt állt valaha a Kupai kút. Elődje a torony és a kápolna között állt. Azért hívták kupai kútnak, mert az arra járók kupából itták a vizet. A vásárt kikiáltó vak koldus itt szórakoztatta az arra járókat. Elmondása szerint bölcsességét e kútnak vizéből nyerte. Innen terjedt el a helyi mondás: „Látszik, hogy ivott a kupai kútból.” A kút fölé 1805-ben egy díszes kútházat emeltek, amit Holczheim Mátyás mesterember készített. Egyszerű nyomós kút volt, bár többször javításra szorult. De az idő vasfoga kikezdte ezt az építményt is.
A séta a Gyöngyös utcai kapunál zárult. A kapu rajza Szombathely középkori pecsétnyomóján és mai címerén is látható. Ha hiteles az ábrázolás, akkor ez egy római kori kaputípus, amelyhez hasonlót Fenékpusztán tártak fel a régészek. A Gyöngyös utcai kapu római eredetében sem lehetünk teljesen biztosak.
A sétasorozat záró eseményén a külvárosról lesz szó.
Sztelly
