Archívum

Szombathelyen a Kőszegi utcában, az akkori Városi Tanács szomszédságában laktunk. A ház 14 családnak adott otthont. A lakások komfort nélküliek voltak, illemhely és víz az udvar közepén volt, oda kellett kijárni. Erre azért hívom fel a figyelmet, mert ez a későbbiekben nagy veszélyforrás volt.

A Petőfi Sándor utcai általános iskolába jártam. Az iskolába a Kőszegi (vagy talán akkor átmenetileg Nikosz Beloiannisz) utcán át, a szovjet városi katonai parancsnokság (volt Kamondi vendéglő) előtt elhaladva kellett mennem. Október 23-án csak az tűnt fel, hogy az ott mindig posztoló katonát nem láttam, pedig sokszor megszólítottam így: „Karandás?” – és néha egy ceruzacsutkát adott. Az udvari részen most nem voltak a megszokott könnyű katonai járművek. Annyira azért nem volt feltűnő, hogy az iskolából elkéssek. Siettem a Petőfi utcán a Schlamadinger pékség előtt, ahol mindig finom kenyérillat volt, az iskolába. Kedd, akkor irodalom, élettelen természet, orosz, ének, számtan. Csak öt óra! Sajnos torna ma nincs, pedig a „Pipás Pista” bácsi ki szokott vinni minket a Széna térre focizni.

A tanítás a szokások szerint zajlott, de az utolsó óra vége előtt bejött az igazgató (Kokoly Nándor), valamit sugdolóztak, utána közölték: csomagoljunk és mindenki egyenesen haza menjen. Nem tudtuk mi történt, de indultunk haza. Otthon a lakótársak sugdolóztak, nyíltan senki sem mert beszélni. Hallani lehetett: felgyújtották Pesten a „Szabad Nép”-et, Rákosi eltűnt, lehet, hogy Moszkvába ment. Biztos hírt nem tudtunk, rádiónk nem volt. A rádiótól még 1945-ben megszabadítottak a ruszkik, mert tetszett nekik a varázsszemes készülék. A házban volt olyan lakó, akinek volt „pletyka rádiója”, tőle vártunk híreket, de azt mondta, csak zenét adnak.

A városba gyakran el kellett mennünk, vásárlásra néha a gyerekeket küldték. A jegyes tejért mindig én mentem. Kicsit csavarogva láttam – a Sztálin úton a villamos kitérőnél –, a pártszékház ablakán kidobált iratok és pártkönyvek felgyújtásával készített máglyát. A Kovács szállónál a Magyar-Szovjet Baráti Társaság ablakán kidobott iratokat égették. Itt voltam, amikor az állomásnál az utcába befordult egy tank és lövések hangja hallatszott. A kapualjakba menekültünk, de nem volt veszély, mert kiderült, hogy nem ruszkik jönnek.

A szovjet városi parancsnokság ajtói fel voltak törve, én is bemerészkedtem, senki nem volt ott. A falon egy óriási Szovjetunió térkép lógott, rajta Magyarország, mint a Szovjetunió része.

A városban viszonylag csendesen teltek a napok szombat (november 3.) estig. Vasárnap a püspöki misére jelentkeztem ministránsnak. Ezt a misét a szombathelyi Berzsenyi Rádió is műsorára tűzte. Éjjel valószínűleg a Huszár úti orosz laktanyába összevont haderők rövid idő alatt elfoglalták a várost. A lakásunk szomszédságában lévő Városi Tanács kapuját tank döntötte be, mindenre és mindenkire lőttek, ami mozgott. Az udvaron ólak voltak, a benne tartott nyulakat és baromfikat a tanács ablakából lelőtték.  A házban senki nem mert sem vízért, sem szükségből mozdulni. Amikor később valaki óvatosan ki mert menni a házból, csak azt mondta, két tankot lát az utcában.

Megváltozott a város képe, az utcákon tankok álltak mellette felfegyverzett katonák. Amikor már távolabbra merészkedtem, láttam, hogy a Haladás pálya melletti palánkok mögött már nem állnak teherautók és könnyű harckocsik.

A Perint partján egy mongoloid képű katona azt kérdezgeti? „Szuez?”

Az ismerősök, barátok közül többen átlátva a várható következményeket, elhagyták az országot.  A szomszéd házból N. Béla tornatanár a testvérével, Lacival, a bőrgyógyász orvos fia, H. Géza tudomásom szerint Amerikába távoztak.

Gyermekfejjel hosszú ideig csak emlékezetemben tarthattam meg a történteket, az „ellenforradalom” hangoztatásakor nem lett volna jó beszélni róla.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!