Archívum

A magyarkeresztesi csónakfibula - rajz: Kántor Orsolya

Tóth Sándor múzeumi altiszt az 1. világháború előtti években feljegyezte, hogy Magyarkeresztes (ma: Vaskeresztes Pinkától keletre eső része) környékén egy kőlap alatt, egy szétlapult, bronzból készült, bordásoldalú vödörben számos, ugyancsak bronzból készült ékszer került elő. (A találás időpontja és pontos helye nem ismert.) A kincsleletben nyakperecek, karkötők, lemezcsüngők mellett volt egy nagyméretű, gondosan díszített csónak alakú ruhakapcsoló tű (fibula) is. A tárgyak jellegzetes formájából a hozzáértők azonnal megállapították, hogy azok a korai vaskor második feléből (Hallstatt kultúra, kb. Kr. e. 750–450) származnak.

Mivel a Vas-hegy lábánál, a Pinka keleti oldalán számos halomsír található, arra következtethetünk, hogy valamiféle halotti áldozattal van dolgunk. A tárgyakat valószínűleg a sírkamrához vezető, a temetés után egy ideig nyitva hagyott folyosó végén, talán közvetlenül a sír bejárata előtt helyezték el. Ez olyanféle szertartás lehetett, mint ahogy manapság, Mindenszentek napja körül megemlékezünk a túlvilágra távozott szeretteinkről. A temetés után, egy meghatározott időszak elteltével, emlékező áldozatot mutattak be, ajándékot adtak az elhunytnak.

A rajzon: folyosóval ellátott halomsír Vaskeresztesen. (Savaria 15. - 1979., 141.p.)

A fentebb említett csónakfibula is ezek közé a tárgyak közé tartozott. De miről is mesél nekünk ez az ékszer? Az biztos, hogy állapotánál, méreténél és díszítésénél fogva nem lehetett mindennapos használati tárgy! Kivételes alkalmakon, ünnepségeken, vallás szertartásokon, távolról érkezett idegenek fogadásán viselhette valaki, előkelőségének jeleként. Hétköznapi használatra ott voltak a hasonló alakú, de kisebb méretű, igénytelenebb kivitelű, praktikusabb darabok, amelyek sokkal gyakrabban kerülnek elő a korszak régészeti leletanyagában.

Ez a viseleti tárgy, amelyet a bronzkor második felében találtak fel köpenyek és egyéb ruhadarabok egymáshoz rögzítéséhez, szoros kapcsolatban van a drót- és rugókészítés kifejlesztésével. Előbb hosszabb-rövidebb egyenes, hullámos, vagy hajlított tűket, később pedig rugóvá hajlított, tűtartó kengyelbe rögzített hegyű „biztosítótűket” készítettek. Ezek hátoldala minden esetben valamilyen díszítést kapott. Ez a szokás és ennek folyamatos változása, a mindenkori „divathoz” való alakulása segít a múltat kutató tudósoknak az egyes kultúrák közelebbi meghatározásában.

A mi fibulánk is sok mindent mesél a már említetteken túl. A forma a mai Észak-Itália, az Isztriai-félsziget területén alakult ki és onnan terjedt el északi és déli irányba is. Hozzánk is minden bizonnyal onnan jutott el, a Borostyánúton kereskedők kezén cserélve gazdát, míg a pinkaóvári földvár egy minden bizonnyal előkelő családjának birtokába került.  Ők helyezték el emlékajándékként kedves halottjuk sírjánál. Csónakfibulánk így fejezte be kalandos útját, amíg nem bukkant ismét felszínre és került becses darabként a Savaria Múzeum kiállításába.

A történet így is véget érhetne, de mégis van valamiféle folytatás. A tetszetős tárgytípus a Magyarkeresztestől alig 15 km-re lévő magaslati erőd (a velemi Szent Vid-hegy) ötvöseinek figyelmét sem kerülhette el, hiszen az ott gyártott – bár kevésbé díszes – darabok később elterjedtek a Nyugat-Dunántúlon. A csónakfibulákat a későbbiekben a Dunántúl néhány más ötvös központjában is gyártották: a Celldömölk melletti Ság hegyen, Nagyberki-Szalacskán, vagy Sopron-Burgstallon. A csónakfibulák „divatja” a Kr. e. 6. századtól egészen a kelták érkezéséig, kb. a Kr. u. 400 körüli időkig töretlen volt.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!