Szombathely – Burgenlandi gyerekekkel együttműködve – zajlik hónapok óta a Gyermekvilágok – Kinderwelten című magyar-osztrák NCA projekt, aminek fontos állomása a Savaria Múzeumban tegnap nyílt tárlat.
Ha a padláson, pincében, szekrények eldugott szegleteiben találnánk az itt látható tárgyakra, azt mondhatnánk: családi kacatok. Ám kacatszerűségükön túllépnek azzal, hogy a gyerekek begyűjtötték őket, hogy kiállítást rendezzenek belőlük: milyen volt szüleik, nagyszüleik gyermekkorának tárgyi világa. A maguk tárgyi kultúráját képekkel, rajzokkal illusztrálták, szobáikról, fekvőhelyükről, tanulósarkukról is tettek ki fotókat. A gyűjtésben nem csak gyerekek, felnőttek is részt vettek; közel száz jelentkező volt a Vasi Múzeumbarát Egylet pályázatának felhívására, csaknem ötszáz tárgy jött össze, mind nem is fért el ezen a kamarakiállításon a kőtár előterében. A tárlat szervezője, rendezője Tóth Kálmán és Illés Péter volt, az ötletgazda és a designer Andreas Lechner. A megnyitón a Ráspoly népzenei együttes játszott, aztán a kockát elvetették.
A kiállítás a Ki nevet a végén? játék mintájára dobókockával működik. Tegnap délután egy szerencsés dobással elindult a szeptember 30-áig tartó nemzetközi projekt: a Gyermekvilágok című interaktív tárlat a Savaria Múzeumban. A Vas megyében és Burgenlandban gyűjtött, gyermekkorhoz kötődő tárgyakat és a kapcsolódó történeteket lehet látni és hallani, amikhez dr. Fejős Zoltán, a Magyar Néprajzi Múzeum főigazgatója mondott bevezetőt. Arról beszélt, hogy velünk, felnőttekkel az a baj, hogy azt képzeljük, értjük a mai gyerekek világát, mivel mi is voltunk gyerekek. Baj, hogy mindig a saját emlékeinkből indulunk ki. A múzeumokban pedig azt gondolják, hogy ismerik a világot, és meg tudják mutatni azt az általuk birtokolt tárgyak segítségével. De zátonyra futunk, ha a saját világunkat próbáljuk lekicsinyíteni. A gyermekvilágok megértését nem segítették elő a felnőtt muzealizálási törekvések. Ez egy másféle kísérlet, ahol partnernek tekintették a gyerekeket, és lehetőséget adtak arra, hogy a világukat belülről próbálják meg láttatni. A kiállítás bevilágít a legszemélyesebb terekbe. Így ez nem csak egy tárgyhalmaz, hiszen a hozzájuk kapcsolódó történetekkel is találkozhatunk, melyek nem mindig a múltat idézik. A felejtés ellen való ez a rögzítés, a megmaradás illúzióját kelti az elmúlásban. Már igazi csodának számít a húsz évvel ezelőtti számítógép, a mai gyerekek talán sosem látnának ilyen babakocsikat, babákat, mackókat és más régi játékszereket, ha nem lett volna ez a gyűjtés.
Dr. Horváth Sándor, a Savaria Múzeum igazgatója azt emelte ki, hogy más ez a tárlat, mint a többi, mert a múzeumlátogatók hozták létre. Ilyen jellegű kísérlet akkor volt, amikor a második világháború utáni időket idézve szintén civilek gyűjtötték össze Az emlékezés pincéje című anyagot.