Archívum

Az élet lepergő képei

Pódiumbeszélgetés egy amatőr fotógráfusról

2017.06.14

Hűséges férj, szerető édesapa, megbízható, őszinte barát – e szavakkal lehetne legjobban jellemezni Koczor László amatőr fotográfus személyét.

Fényképei szeretetből születtek, legyen szó a város egy-egy apró, rejtett részletéről, a szurkolók arcán sugárzó gólörömről, vasutastársairól, a kanyargó síneken közeledő, kivilágított gőzösről, vagy a családdal töltött önfeledt, boldog pillanatokról.
A MNL Vas Megyei Levéltárában tartott beszélgetés vezetője, Bajzik Zsolt régi ismerősként köszöntötte Morvai Istvánnét, Kati nénit, Koczor László leányát. Kati néni nyíltan, olykor könnyekkel küszködve mesélni kezdett, miközben a kivetítőn peregtek a fotográfiák.
Koczor László, felmenőihez hasonlóan, vasutasként kereste kenyerét. A 2. világháború alatt SAS-behívó szólította el ifjú feleségétől, munkájától. Katonaként a Kárpátalján, a Felvidéken is járt, mígnem szovjet fogságba esett. 1945 áprilisában bevagonírozták és Szibériába vitték. Az első évben a többségében német anyanyelvű lágerlakók 60%-a életét vesztette az embertelen körülmények között. Koczor László, aki mindenről feljegyzéseket készített, később papírra vetette hadifogolytábori emlékeit, az átéltekkel kapcsolatos gondolatait:

Morvai Istvánné Koczor Katalin édesapjára emlékezik.

„A szibériai lágerekről 1991-ben olvastam először hosszabb cikket a Hamburgban megjelent Stern magazin 22. számában. A hadifogolytáborunk helyét és környezetszennyezését külön kiemelve írta: egyedül Novokuznyeckben évente 1 millió tonna mérget bocsájtanak ki a levegőbe, a savasesőtől elhalnak a növények, a férfiak várható életkora 54 év. A tüdőrák okozta halál 30%-kal nagyobb, mint a Szovjetunió egyéb iparvidékein. 10 gyerekből heten betegen jönnek a világra. Ezek után érthető lágerünk nagy halálozási száma. Mi, a hazatértek pedig külön köszönjük a Jóistennek, hogy eddig megtartott bennünket.”

Kati néni elérzékenyülve mesélte, hogy édesapja a 3 éven át tartó fogság viszontagságai közepette milyen féltve óvta jegygyűrűjét. Hazatérése után újra a MÁV-nál vállalt munkát. Érdeklődése az 1950-es évek közepén a fényképezés felé fordult. Szabadidejében a fotósszakkönyveket bújta, s autodidakta módon, illetve barátaitól eltanulta a fényképezéssel kapcsolatos ismereteket. Az 1957-es „A mi városunk” című fotókiállításon már szerepeltek fényképei. A Savaria Fotó Klub tagjaként részt vett a tematikus városi fotósétákon. Nyugdíjas éveit boldogan, unokái körében töltötte.

Koczor László munkatársáról készült képe a MÁV-nál.

Koczor László Szombathelyről készített képei láttán a jelenlévő vendégek arcán boldog felismerés, olykor morfondírozás tükröződött. Ma már nem fordulhatunk az alkotóhoz a kérdéssel: „Ezt hol készítette, Laci bácsi?” De megismerhetjük érdeklődési körét. Szerette a futballt, szeretett utazni. A vasúti menetrend készítésével és pontosításával kapcsolatos munkaköréből adódó hivatalos útjaira gyakran magával vitte feleségét és gyermekeit. Fényképein át, az épületek ívében, a fák mögött rejtőző oszlophirdetéseken akarva-akaratlanul megörökítette a világot, amelyben élt. Kati néni a fürdőszobai „sötétkamrában” kisinaskodva rendszeresen részese volt a felvételek előhívásával, nagyításával járó örömnek, izgalomnak. Édesapja halála után a megörökölt kétdoboznyi felvételt a Vas Megyei Levéltárának adományozta.

Képgaléria


A képek nagy méretben történő megtekintéséhez kattintson a kiválasztott képre.


Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Segítsd munkánkat egy megosztással!

Vissza