Archívum

Cserga két alkalommal invitálta a klubosokat a szkíta népcsoport történetének felkutatására. Érdekes módon, egyes külföldi források szerint, ez a nép rokonságban áll a magyarokkal, illetve őseinek tekinthetők. Igaz volna? Erre a kérdésre kerestük együtt a választ, nem kisebb személyiséget hívva segítségül, mint a történetírás atyját, Hérodotoszt. Az ő hiteles közléséből megtudhatjuk, hogyan és hol éltek a szkíták, mik voltak a szokásaik, milyen volt vallásuk és hogyan temetkeztek. Sajnos rá kellett döbbennünk, hogy ezekben a dolgokban közel sem hasonlítanak a magyarokra, noha szintén nomád népről beszélhetünk. Szerencsére nem csak írásos források, hanem tárgyi emlékek is akadnak róluk szép számmal. Számos, szemet gyönyörködtető szkíta aranykincs került elő országunk területéről is, amelyeken alkotójuk aprólékos munkával a görög motívumok mellett hétköznapi jeleneteket is megörökített.
Egészen megdöbbentő tények is felszínre bukkantak róluk, különösen ami a temetkezési szokásaikat illeti. Tudtad, hogy a király halála után szomorú sors várt ágyasaira, pohárnokára, étekfogójára, szolgáira? Megfojtották, majd lovaival együtt állított testhelyzetben, szekerestül a király mellé temették őket! A köznép köreiben történt haláleset sem lehetett kevésbé bizarr: a holttestet 40 napon át hordozták szekéren egykori barátai és ismerősei között, akik aztán megvendégelték az elhunytat – és a persze a gyászmenetet. A barátok és ismerősök ezután tisztító szertartáson estek át.

A lónak négy lába van, mégsem asztal (ugyanakkor két füle van, mégsem szatyor) – tarja a modern kori közmondás. Kami vezetésével négylábú szolgálóinkról, a székekről és ágyakról elmélkedtünk, a bútorok eredetét, változatait tanulmányoztuk. Nem mindig és nem mindenkinek volt osztályrésze, hogy olyan pihe-puha ágyban alhasson, és kényelmes széken ülhessen, mint manapság mi. Függött ez a rangtól, anyagiaktól és a vallástól is. A szerzetesek számára íródott, bútortörténeti forrásként idézett intelmekbe klasszul beletört az ember „nyelvezete”, ha nem figyelt. Még latin nyelvű kihívásokkal is szembesültek a résztvevők. Ezt követően a Savaria Múzeumban található régi bútorok felfedezésére indultunk. Ha nem lett volna elég meglepetésben részünk, „kiderült”, hogy nem sokkal ott jártunk után betörés történt… Esküszöm, nem én voltam! „Lába kélt” a székeknek, asztaloknak és persze bogaraink voltak az utolsó szemtanúk. Rajtuk volt tehát a sor, hogy személyleírást, vagyis bútorleírást készítsenek az elveszett tárgyakról, emlékezetből. A következő pénteken Nagy Rebekával intarziát készítettünk. Az intarzia – avagy bútorberakás – művészetéhez nem kevés türelem, kézügyesség kellett: Mi ugyan papírból dolgoztunk – hát még olyan drága anyagok esetében, mint a márvány, vagy teknőspáncél, amelyekből a barokk művészek készítették csodálatos berakásaikat!

Újabb hét elteltével a „sport vizeire eveztünk”: Mecséri Annamária az olimpiai játékok történetéről tartott foglalkozást. Külön kiemelte a magyarok helytállását, neves sportolóinkat, mint Pars Krisztiánt, Gyurta Dánielt, vagy Kovács Katalint. Az olimpiatörténteti és sporttudományi előadást játékos vetélkedő tette izgalmasabbá, így mi is beleélhettük magunkat a sportolók küzdelmeibe. Megtudhattuk, hogy az öt karika a kontinenseket jelképezi. Az Aranycsapat utolsó, nemrég elhunyt játékosáról is megemlékeztünk egy perc erejéig. Felhangzottak a nemzetek himnuszai a felismerő játékban, valamint az olimpia jelmondata is, miszerint: „Nem a részvétel, hanem a fontos” – ami latinul így hangzik: „Citius, altius, fortius!” (Jól van, na, csak kipróbáltuk, hogy figyelsz-e? Valójában: „Gyorsabban, magasabbra, erősebben!)

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!