Kiadványok

Különös terrénuma a dokumentációnak az akvarellfestés - archivál, de mégis ad valamilyen esztétikai többletet. Pedig bevallottan nem akar „művészkedni”, inkább csak rögzíteni, helyzetbe hozni, nézőpontot adni. Ennek ellenére ráadást ad: el tudom képzelni a legnehezebbet, magát az időt, azt, amit megjelenít - régmúltat, közelmúltat, tegnapot. És az akvarellen, kidolgozatlansága, jel-szerűsége ellenére mégis el tudok képzelni régi vágyakat - a mi esetünkben például azt, amelyről az érett férfiak szoktak beszélni; az írók például, akik azt mondják, hogyha megöregszem: pincét akarok. Nem pénzt, hatalmat és sikert kívánnak maguknak - egyszerű szőlőt és pincét. Ahová kiballaghatnak és a fehérre meszelt falak előtt egy kőasztalnál üldögélhetnek. A diófa lombjai alatt az élet és halál ezernyi fényéről elmélkedhetnek. Sokszor láttam szőlőhegyeken, főleg az elhagyatottakon, épp ezt a képet: ül, moccanatlanul a pincéje előtt egy idősebb férfiú, szinte zeuszi magányban. Krúdy-Szindbád is erről beszél, amikor azt mondja, ott a vérvörös és sötétkék szőlők közt, az asztal kőlapjára támaszkodva mindent meg kell tudni, ami fáj az embernek s mindent kissé el is kell felejteni, hogy aztán írni, beszélni, festeni tudjunk róla.

Káldy Lajos festményein nincs ember. Nincs, mert jelenlétét nem tartja fontosnak - vagy akkor másról szólna az ő története. Nem erre figyel - ő pincefestő. A poétikus pusztulásé. Az elvadult, lerobbant szőlőhegyek dokumentációját végzi. Káldy Lajos leltározza nekünk a múltat - legszívesebben és legihletettebben a régi, zsúptetős pincéket, amelyek főleg Nyugat-Magyarországon voltak divatosak. Amelyek őt a szülőföldjéhez kötik. S amelyekből ma már alig látni; amíg rozsszalmát is termeltek, mindenfelé népszerűek voltak. De ez a klasszikus magyar tájkép örökre eltűnt - zsebkendőnyire felparcellázott szőlőhegyeinken leginkább üdülőtelkek sorakoznak csapnivaló, siralmas víkendházakkal, itt-ott legfeljebb romhalmazok emlékeztetnek a gyönyörű pincesorokra. Az utolsó, még fellelhető tanúkat gyűjtötte kötetbe a pincefestő Káldy Lajos.

„A pince két részből áll. A belső pince kőboltozat. Ebben a boroshordók állnak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresnie. Ide csak a gazda jár s felnőtt fia. A külső pince földes épület. Ebben áll a sajtó, a kád, s az összes szüretelő szerszám. A gazda ide hozza ki a bort a belső pincéből, s itt kínálja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával.” Eötvös Károly 19. századi szövege szinte minden lényegeset elmond a Kárpát-medencei pinceépítészetről. Káldy Lajos, a pincefestő ennek a pusztuló világnak járt utána és örökítette meg - s „itt kínálja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával”.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!