Archívum

Marina Cvetajeva (1892–1941)

Kalandozások Oroszország múzeumaiban – 2. rész

2020.05.25

Mivel verseket szerető ember vagyok, azt hiszem, elmondhatom magamról, hogy nagyon sok költő életét volt alkalmam megismerni, de ilyen hányatatott sorsú, boldogtalan és százszor is térdre zuhanó, tragikus életút kevés akadt.

Marina Cvetajeva fiatal korában

„Ott lenn a földön csak garas jutott,

s malomköveket hordtam én mióta.”

Amikor valaki már 17 évesen „halálverset” ír, az sok mindenre enged következtetni.


„Gyerekkort adtál – mese-éknek

Tizenhét lettem – adj halált!”


Egész élete szenvedély volt. Jó és rossz szenvedély, de mindig őszinte, mindig nyílt és egyenes. Másoktól csak annyit követelt, mint amennyit magától: Mindent. Szinte gyerek volt még, amikor meghalt az édesanyja és Marina 16 évesen kénytelen volt önállósodni, 18 évesen pedig önerőből publikálta első verseskötetét.

19 évesen férjhez ment Szergej Efronhoz, három gyermekük született. Magánéletében nagy volt a zűrzavar, szerette férjét, szerette a férfiakat, de szerette a nőket is. Voltak, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt is élt. 

 

Marina Cvetajeva: Én téged elpöröllek

1916-ban elutazott húgához Anasztaszijahoz Alekszandrovba. Mint később írta az alekszandrovi nyár volt életének legboldogabb időszaka. Felhőtlen napok voltak, több gyönyörű versciklus is született itt.

25 évesen éri az 1917-es októberi forradalom, amely felforgatta magánéletét. A polgárháború alatti nélkülözés nagyon megviselte Marinát: lefogyott, megcsúnyult, két éves kislányát árvaházba adta, hogy talán ott jobb lesz neki, de tévedett, 1920-ban a kislány a szó szoros értelmében éhen halt. Férje, Szergej Efron a Fehér gárdához csatlakozott majd Prágába menekült. 5 évig nem is látták egymást. Marina összeomlott: „Isten büntetése ez.” Nehéz döntés után kivándorló útlevelet szerzett, és 1922-ben Berlinbe ment, ezután 17 évig nem látta újra a hazáját. 1939-ben tért vissza Moszkvába, nem sejtvén milyen borzalmak várnak rá.

Marina Cvetajeva és húga

A sztálini Szovjetunióban mindenki gyanús volt, aki élt külföldön. Marina húgát is letartóztatták, és a két nővér soha többé nem látta egymást. Minden ajtó bezárult előtte a „hivatalos” szovjet írótársadalom tudomást sem vett róla, senki sem segített.

Újra egyesült a család, Szergej kapott egy kis házat Bolsevóban. Lányát letartóztatták, száműzték, később 43 évesen felmentették. Férjét is letartóztatták, majd kétévnyi fogság után 1941-ben főbe lőtték. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az 1990-es levéltári adatokból kiderül, hogy két éves kínzás ellenére senkit sem vádolt hamisan, magáról sem, másról sem mondott mást, mint az igazat.) Marina élete egyre elviselhetetlenebbé vált. 1941 augusztusában kitelepítették Tatárföldre Jelabugába.  Egy paraszt családnál vettek ki szobát a fiával, de szerettek volna átköltözni Csisztopolba, s ezért engedélyért folyamodtak, hogy ott dolgozhasson mosogatólányként az Irodalmi Alap ebédlőjében. 1941. augusztus 28-án tért vissza Jelabugába, hogy előkészítse az átköltözést. Hogy aztán mi történt ezután, mi okozhatott „rövidzárlatot” nála senki nem tudja pontosan, de sejtésünk lehet.

1941. augusztus 31-én felakasztotta magát a faház gerendájára. Szeptember 22-én temették el az ottan temetőbe. Pontos nyughelye máig ismeretlen. Fiához írta búcsú levelében:

„Bocsáss meg, de folytatni még rosszabb lett volna. Értsd meg, nem tudok tovább élni! Papának és Ariadnának mondd meg, hogy utolsó percemig szerettem őket. Zsákutcába jutottam.”

Megjelent kötete- Verszták - Hattyúk tábora - A mesterség - Szonyecska története

Marinát halála után elfelejtették, mintha nem is létezett volna. 1957-ben indult el Cvetajeva irodalmi rehabilitációja, amikor is Münchenben kiadták a Hattyúk tábora című kötetét. 1961-ben önálló kötete jelent meg, kemény valutáért exportálták nyugatra, a feketepiacon pedig csillagászati összegeket ért egy-egy példány. Lánya, Ariadna archívumot hozott létre, és 57-ben bekövetkezett halálakor kikötötte, hogy csak a 21. században lehessen kutatható.  1992-ben Marina születésének 100. évfordulóján II. Alekszij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája személyesen celebrált érte gyászmisét. A kérdésre, hogy: „Egy öngyilkosért? Mi az indok?” Két szóval felelt: Ijubov narodnaja (a nép szerette). Ugyancsak születésének 100. évfordulójára nemzetközi szimpóziumot tartottak, amelynek anyagát 1994-ben publikálták. 1994 és 1995-ben 7 kötetes teljes életműkiadás látott napvilágot.

Egyetemi tanulmányaim idején belefutottam Cvetajeva verseibe. Már akkor is megfogott az a mérhetetlenül szomorú hangvétel, az a melankólia, ami az elmúlással kapcsolatos verseiből áradt. Bár, amikor szerelemről írt, az sem volt mindig egyértelműen vidám, és önfeledt. Kicsit mindig borongós volt felette az ég. Sokszor töprengtem el azon, már jóval korábban is, mit ér, ha különleges vagy, ha zseni vagy, ha az elismerés és a világhírnév csak halálod után lesz a tiéd, s amíg élsz csak nyomor, számkivetés és nélkülözés jut.

Marina Cvetajeva: Eljő a nap

Dr. Major Gyöngyi


Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Segítsd munkánkat egy megosztással!

Vissza