ArchÃvum
Hiányos családtörténet
Beszélgetés a 100 éves Spiegler Elemérrel
2012.12.05
A Vasi Múzeumbarát Egylet „Családtörténetek” című sorozatának vendége ezúttal Spiegler Elemér volt, aki ez év augusztusában ünnepelte 100. születésnapját. A korát meghazudtolóan friss szellemű, jó egészségnek örvendő öregúr beszélgetőpartnere tulajdon fia, Spiegler Tibor helytörténeti kutató és dokumentumgyűjtő volt.
A Spiegler család története 1700-as évek végén, Morvaországban indult, aztán Rohoncon, Felsőőrön majd Szombathelyen folytatódott. A múlt felkutatásában Spiegler Tibornak nagyszülők, nagynénik hiányában, édesapján kívül nem maradt más segítője. Elemér bácsi gyermekkorára homályosan, ám fiatal korára, inas éveire, a sorkatonaságra, a háborúra, a zsidóüldözések éveire oly frissen emlékszik vissza, mintha azok tegnap történtek volna. Könnyedén mozog a második világháború borzalmai, a cipőgyárban eltöltött aktív évek emlékei és családjának legújabb eseményei között. Tudósításunkkal arra vállalkozunk, hogy az apa és fia között lezajlott, meghitt hangvételű beszélgetésből kiragadjuk néhány töredéket.
„… arra emlékszem, amikor ideértünk…”
A család történetének első Vas megyei színhelye Felsőőr, ahol Elemér bácsi gyerekeskedett. Erről az időszakról csak emlékfoszlányai maradtak: „Körülbelül én akkor lehettem három-négy éves […] de hogy ott hol laktunk, merre volt, azt nem tudnám megmondani.” Szombathelyre érkezésük idejéből valók első gyermekkori emlékei: „Sok mindenre nem emlékszem, de azt tudom, arra emlékszem, amikor ideértünk”. A család 1920 előtt költözött Szombathelyre, valószínűleg megélhetési, gazdasági okok által vezérelten. Feltehetőleg szegényes anyagi háttérrel rendelkezhettek, mert a nagyszülők gyalog jártak át Rohoncra, ahova a kis Elemért nem tudták magukkal vinni. Az ottani rokonsággal megszakadt a kapcsolat. Dokumentumok nem maradtak fenn, így a történetben már ekkor hiátus keletkezett.
„Ez a kép – de csak ez az egy a sok közül…”
A második világháború után a Szombathelyre visszatérő Spiegler Elemér a zsinagógába besétálva a földön heverő több ezer fénykép közt találta meg az egyetlen, ma is féltve őrzött családi fotót. „Hogy hogyan nézett ki a templom, azt elmondani nem lehet!” A városon végigsöpört a pusztítás szele, lebombázott épületeket, betört kirakatokat, kifosztott városrészeket maga után hagyva. A zsinagóga sem maradhatott érintetlenül. A művészien megmunkált belső faburkolatot kiszedték, majd tűzifának eladták.
A zsinagógában talált családi fénykép szereplőit Spiegler Tibor mutatta be néhány szóval. Spiegler Ödön (1875–1935), Elemér bácsi édesapja számvevő őrmesterként szolgált a hadseregben. Mivel kiválóan írt, olvasott, beszélt németül, leszerelése után egy ügyvéd mellett bojtárkodott. Ezen kívül volt még egy fontos megbízatása, mely összefüggött a zsidó vallással. A hitközség sakterjaként a kóser vágásokat végezte, cserébe élelmiszert és egyéb ajándékokat kapott. „Olyan kése volt, mint a borotva […], ha a levágott állaton találtak valami sebet, sérülést, azt a zsidóság már nem fogyasztotta el, azt mondták rá: nem kóser.”
Az édesanya, Spielmann Henriett 1872-ben született. Német nyelven kiválóan beszélt, a magyart meglehetősen törte. Háztartásbeli volt. Spiegler Tibor az apai ágat a dédszülőkig tudta visszavezetni. Ezek szerint Spiegler Elemér nagyanyja Fanni Ponzen 1794-ben született a morvaországi Nikolsburgban. Családjával feltehetőleg a parasztlázadások miatt telepedtek át a mai Burgerlandba. A dédnagyapa, Michael Grünfest 1792-ben született Rohoncon.
Spiegler Géza (1901. február 24 – 1944.) kereskedőként dolgozott Szombathely különböző üzleteiben, például a Kőszegi utcában található Neustadt kereskedésben is. Végül 1944-ben a gettósítást követően Berlinbe szállították, ahol egy kőbányában, az elgyengült végső erejéig harcoló egyszeres családapát, munka közben, egy elszabaduló bánya csille gázolt el. Történt ez a felszabadulás előtt egy nappal. A tragikus sorsú Spiegler Géza, nős ember volt, felesége Schimmel Gizella haláltáborok egyikében lelte igazságtalan, tragikus halálát. Kisfia Ödön, a szombathelyi gettóban tüdőgyulladásban halt meg.
Spiegler Béla (1904. december 23 – 1944.) a gimnáziumi érettségi megszerzése után lókereskedőként tevékenykedett. Spiegler Tibor elmesélte azt a történetet, amelyet munkatársától, Katona Szilvesztertől 1974-ben hallott. Katona nagyszülei valószínűleg Spiegler Bélától vásárolhattak egy lovat, mert a négylábún, amely hosszú időn át jó szolgálatot tett új gazdáinak, rajtmaradt a Spiegler név. Spiegler Béla Buchenwaldban halt meg.
Spiegler Margit (1907–1924), Elemér bácsi egyetlen lánytestvére 15 éves korában diftériát kapott és később meg is halt. „Olyan betegsége volt, hogy ma adnak neki két injekciót, aztán két nap múlva már fut, akkor az orvosi tudomány tehetetlen volt.”
„További parancsig nincs leszerelés!
„1934-ben, október 15-én bevonultam Kőszegre, 1935. december 5-én leszereltem. Egy évet hagytak odahaza, amikor szabad voltam.” 1937-ben és 1938-ban is behívták 28 nap fegyvergyakorlatra, és mire eljött volna a leszerelés napja, jött az üzenet: „További parancsig nincs leszerelés! Jó kedvünk volt, elképzelhetik milyen hangok voltak, hová küldtük el őket!” 1939. március 15-én kezdte meg katonai szolgálatát Kárpátalján – Munkács, Rahó, Huszt – egészen a júniusi leszereléséig. 1940-ben „vasárnapi nap kaptam a szerelmeslevelet, mire bevonultam Kőszegre, aztán Erdélybe.” A szolgálat teljesítését követően, a leszerelés helyett, azonban a zsidó származású honvédeket élesre töltött fegyverekkel felszerelt katonák átkísérték Sárvárra, munkatáborba. „Ha én ezt tudtam volna, akkor én ma már nem itt lennék. Kérdés, jobb lett volna itt, vagy másutt, nem lehet tudni!”
„Ott már ki volt vetkőzve magából az emberiség.”
1940-es leszerelését követően rövidebb-hosszabb időre munkaszolgálatosnak hívták be, majd utána egy rövid időre még visszatérhetett munkahelyére, a cipőgyárba 1942-ben a zsidóellenes rendelkezések miatt elbocsátották, és október 22-én SAS behívóval Kőszegen, majd az újdörögdi kőbányában munkaszolgálat következett. A sors fintora, hogy 1975-ben fia, Tibor itt töltötte sorkatonaságát. „Az első este borzalmas volt, valamit én megérezhettem abból a miliőből, ami körülvehette az én munkaszolgálatos apámat.”
A visszavonulás megkezdése után, Újdörögdről átgyalogoltatták a munkaszolgálatosokat Kassára. „Kassán bedobtak minket a vagonokba, nyolcvanan voltunk egy vagonba. El lehet képzelni, milyen meleg volt ott.” Donnerskichen községig meg sem álltak a zsúfolt szerelvények, itt aztán nyolc hónapon keresztül kemény munkára fogták a zsidó munkaszolgálatosokat. Amikor már teljesen legyengültek, átkerültek Mauthausendbe.
Elemér bácsi így emlékszik az ott töltött időre: „Borzalmas volt. Ott már ki volt vetkőzve magából az emberiség.” Mindezek után Spiegler Elemérre és sorstársaira újabb borzalmak vártak: „… ekkor következett az úgynevezett halálmenet, éhen szomjan hajtottak bennünket…” A Linz mellett található tábort 1945. május 4-én, pénteken délután fél négykor szabadították fel az amerikai szövetséges katonák. „Ezt elfelejteni nem lehet, az egy olyan nevezetes pillanat volt.”
„… csak a családról ne!”
Spiegler Elemér a háború után megismerkedett Weltlinger Rozáliával, aki zsidó származása miatt hasonló szenvedéseken ment keresztül. Szerelmükkel átsegítették egymást az újrakezdés nehézségein és 1946-ban össze is házasodtak. Az 1915-16-ban készült családi felvételről hiányoznak a nagyszülők, a nagynénik és nagybácsik. A hiány okairól Elemér bácsi ma sem tud könnyek nélkül beszélni. „Bármit kérdezhetnek, háborúról, munkaszolgálatról, csak a családról ne!”
