ArchÃvum
Hanyag sírrablók – gondos régészek
Langobardok Szelestén
2015.11.20
2013-ban, az M86-os út építését megelőző leletmentés során Szeleste község határában 112 sírhelyet számláló kora népvándorlás kori germán temetőt tártak fel a Savaria Múzeum régészei. A múzeumbogár klubosoknak abban a szerencsében volt részük, hogy az előkerülés pillanatától a kiállításig nyomon követhették a leletanyag útját.
A 2013. évi régésztábor ifjú résztvevői éppen a leletek felszedése előtti pillanatokban érkeztek Szelestére. Láthattak néhány kibontott, gazdag melléklettel rendelkező sírt, és végignézhették, amint a restaurátorok gondosan kiemelik a földből a tárgyakat, amelyekről a rajtuk lévő vastag rozsdaréteg miatt még csak sejteni lehetett, hogy kik és mire használták azokat egykor.
Aztán 2014-ben, a régészet napján meghallgathatták a múzeumbogarak Pap Ildikó Katalin régész előadását a tudományos feldolgozó munka menetéről és első eredményeiről, majd megtekinthették az első restaurált tárgyakat is. Nem csoda, hogy nagy érdeklődéssel várta mindenki a feltárást vezető régésszel és az ismerős tárgyakkal való újabb találkozást – immár egy nagyobb lélegzetvételű kiállításon, amelynek az Iseum Savariense adott otthont.
Pap Ildikó Katalin felvezetésként mesélt a Kr. u. 6. század elején a Dunántúlra telepedett langobardok és az Alföldet birtokló gepidák közt feszülő ellentétekről. A küzdelem a gepidák vereségével ért véget. A langobardok azonban csak a félelmetes erőt képviselő avarok segítségével tudtak dicsőséget aratni. De nemsokára rá kellett döbbenniük, hogy új szövetségesükkel „törököt fogtak”: veszélyesebbek, mint a legyőzött germán rokonnép volt. Egy sokszereplős és bonyolult „nagypolitikai sakkjátszma” végén, 568 húsvétján úgy döntöttek, hogy szedik a sátorfájukat és új hazát keresnek maguknak, méghozzá a kies Észak-Itáliában – a mai Lombardia területén.
A langobardokra jellemző, hogy a gyakori sírrablások miatt rendkívül mélyre, 3,5–4 méterre ásott sírokba temették halottaikat. A munkaigényes óvintézkedés azonban nem vetett gátat a sírrablók tevékenységének: a Szelestén feltárt temetkezések 2/3-át még a népvándorlás idején kifosztották. Legvalószínűbb, hogy a tettesek maguk is langobardok voltak. A női sírokban az értékes nemesfém ékszereket, különösen az ékkőberakásos fibulákat keresték. Az elhunyt földi maradványait sem kímélve egy hosszabb bottal kotorták ki a feltört koporsóból a ruha vállrészére vagy a szoknya szallag tűzött díszeket. Nagy fogásnak számítottak az elhunyt harcosok mellé temetett fegyverek is. Csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy pajzzsal, lándzsával és sisakkal is rendelkezzenek.
A tárlat talán legérdekesebb részét annak a harcosnak a tárgyai adják, aki valószínűleg vadászattal is foglalkozott. Épségben megmaradt sírjából többek közt három, a korszakban ritkaságnak számító szigony került elő. A harcos mellé eltemették két kutyáját is. Az egyik tekintélyes méretekkel rendelkező vadászagár rekonstrukciója a szemközti vitrinből figyeli a gazdája hagyatékára kíváncsi bámész látogatókat.
A kiállításon a korabeli öltözködés mellett a női és férfi kiegészítők (csontfésű, aprólékos munkával készült gyöngy nyakékek) látványa csalogatta a vitrinhez a női nem képviselőit. A fiúkat a fegyverek mellett a hun példát követő torzított koponyák – egykori státusszimbólumok – késztették megállásra.
A foglalkozás két langobard legenda darabkáinak összeállításával zárult. A szövegrejtélyből egyet, amely Rosamund és Alboin házasságának végkimeneteléről szólt, sikerült megfejteni. Azt a sztorit viszont már nem, amelyik Alboin vendégeskedését regélte el a gepidák királyánál.
Köszönet illeti Pap Ildikó Katalint az értékes vezetésért. Az Ő jóvoltából a múzeumbogarak számára a langobardok története nem apró betűs tankönyvi anyag többé, hanem izgalmas kaland, amelynek maguk is részeseivé váltak. Az már csak adalék, hogy a feltárási munkálatokról készült videofelvétel pergő képsorai között a múzeumbogár klub tagjai is feltűnnek néhány villanásra.
