Archívum

Néhányan az állkapcsukat kezdték tétován tapogatni, és csak kisvártatva döbbentek rá: igazából valamennyien felemelhetnék a kezüket, hisz mindannyian rendelkeznek fogsorral. Még számos, az előzőhöz hasonló tréfás, tanulságos, olykor gunyoros, csonttal kapcsolatos szólást és közmondást találunk, ha felütjük O. Nagy Gábor közismert kézikönyvét. S miután a kis társaság ezek jelentését kiokoskodta, vallási, irodalmi és néprajzi szempontból is „rágódott” egy kis ideig a csontok témáján.

Megtudhatták, hogy nagy közösségekben, pl. kaszárnyában, favágó munkások között szokás volt, este elalvás előtt a mesemondás. Ilyen alkalmakkor az első mese befejezése után, az újabb mese megkezdése előtt rákérdezett a mesemondó: – „Csont?” A hallgatók ráfelelték: – „Leves!” Mikor a sötét hálóhelyiségben már eluralkodott a csend, a meséből is kiszólt, csak hogy meggyőződjön róla: a jelenlevők mindnyájan figyelnek, s ha így volt, tovább folytatta a történetet.

A bemelegítő feladatot követően Tóth Kálmán (Kami) vetítettképes prezentációjában láthattak a gyerekek néhány, régészeti szempontból jelentős csontleletet, így például Samut, a mintegy 350 ezer évvel ezelőtt élt vértesszőlősi előember csontmaradványát, az istállóskői barlangban talált furulyát, illetve egy kevéssé ismert, mamutcsontból csiszolt női fejet, a brassempouyi vénuszt. Utóbbit 1892-ben, a franciaországi Brassempouy városka közelében találták. Jelentőségét az adja, hogy ez a csupán 3,65 cm magas, 1,9 cm széles idoltöredék – a willendorfi vénuszhoz hasonlóan a gravetti kultúrához tartozik, vagyis az egyik legkorábbi ismert emberarc ábrázolás. Mindemellett meglepően realisztikus, igényes, aprólékos művészi alkotás.

A csonttárgyak elkészítésének fáradságos munkájából hamarosan a gyerekek is ízelítőt kaptak. Ki-ki nekilátott a maga csontfüggőjének megalkotásához. Hogy türelemből és kitartásból jelesre vizsgáztak a múzeumbogarak, az a foglalkozás végére elkészült medálok láttán elmondható.

Képgaléria

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!