Archívum

Ízisz, Szarapisz és Harpokratész szobra a Louvre-ban.

Történetünk a makedón Nagy Sándor világot felforgató hadjáratai utáni időkben folytatódik. A hagyomány szerint a Földközi-tenger partján alapított Alexandriában az Egyiptomot megöröklő Lagidák első uralkodója, a magát szerényen csak Szótér-nek (Soter = megváltó, megmentő) címeztető I. Ptolemaiosz látott hozzá az ősi egyiptomi hiedelmek és a görög mitológiai hagyományok összeegyeztetéséhez. Ehhez szakértőket kért fel: a görögök részéről az eleusziszi misztériumok papját, Timotheosz Eumolphoszt, másik részről az Egyiptom történetét megíró Manethónt, aki a heliopoliszi Ré papi testületének tagjaként vett részt a munkában. Nem lehetett könnyű az egyiptomiak állatoktól nyüzsgő vallási szokásait összeegyeztetni a görögök 5. századtól már erősen antropocentrikus (emberközpontú) gondolkodásmódjával. De a két tudós férfiú megtalálta a kompromisszumos megoldást.

Az egyiptomi istenek nyüzsgő kavalkádjából, helyi mintára létrejött egy kizárólagos háromság, Ízisz – Szarapisz – Harpokratész személyében. És ebbe a háromságba aztán igyekeztek bepasszírozni mindent, amit csak lehetett. És ezt értsük teológiai, mitológiai, ikonográfiai értelemben egyaránt!

Így helyeződött át a mítoszok gyakorlati jelentése a Nílusról a Földközi-tengerre. Így váltak a régi-új istenek a földművelés, a termékenységkultuszok patrónusaiból a hajózás, a kikötők, a kereskedelem pártfogóivá. Így olvasztotta magába a misztériumvallás keretei között minden istennő tulajdonságait Ízisz. És így vált sok más egyéb mellett a „mi” Bast(et)ünk vidámságot, termékenységet, jókedvet előidéző szisztrumából (a szertartásokhoz használt csörgőjéből) a nagy istennő egyik legfontosabb jelképe.

A 3. század elején megalkotott vallási irányzat rohamos gyorsasággal terjedt a Földközi-tenger keleti medencéjében a hellenizmus „hullámain”. Így jutott el Itáliába is. Minden bizonnyal Julius Caesar és Kleopátra románca is nagy lendületet adott terjedésének, az egyiptomi uralkodónő Rómában tett látogatását követően. Aki – Ízisz földi megtestesüléseként – erre minden bizonnyal rá is játszott!

A Caesar halála után ismét fellángolt polgárháború végét Octavianus (Augustus) konszolidációja követte Ez a politikai kurzus korlátozta az idegen vallásokat a hagyományos rómaival szemben. A Kr. u. 1. század közepétől fogva azonban Ízisz misztériumai utat találtak az újonnan létrejövő északi provinciába, Pannóniába is.

Claudius tartományszervezésének részeként, Savaria megalapítását követően, az új tartomány vallási központjában is helyet kapott egy Ízisz szentély, valamikor az 1. század utolsó harmadában. Mivel a régi szabály még érvényben volt, hogy római kolónia megszentelt határain belül nem római istenségnek templomot emelni nem szabad, az egyiptomi „istencsalád” kultusza a déli városfalon kívül, a Poetovio felé vezető Borostyánkőút nyugati oldalán kapott helyet. Maradványai és részben rekonstruált épületei ma is láthatóak.

Ízisz – és ezzel együtt minden más, személyébe beolvadó, egyiptomi és nem egyiptomi istenség – tisztelete itt „zajlott”azután, közel két és fél évszázadon keresztül. A templomot díszítő szobrok, domborművek, falfestmények, a mindennapi vallásgyakorlathoz használt fogadalmi ajándékok mind-mind az istennő és családjának történetével kapcsolatos jelképeket viselnek magukon (lásd: az egyiptomi Thot íbiszmadár alakú, mécsest formázó bronz szobrocskája, az Anubiszt megszemélyesítő, sakálfej maszkot viselő pap ábrázolása a templom frízén Ízisz (Hygeia) és Szarapisz (Aszklépiosz) társaságában, a szentély homlokzati domborművén Ízisz, a Szíriusz csillagot megszemélyesítő Sothis kutyán lovagló alakja).

És nem marad ki a sorból Bast(et) sem, egy kisméretű, macskát ábrázoló bronz fogadalmi szobrocska formájában!

A szobrocska bizonyíthatóan Savaria területéről került a múzeum gyűjteményébe. Pontos lelőhelye nem ismert. Az üreges öntésű, eredetileg ülő macskát ábrázoló tárgy felső töredéke maradt fenn. A közönséges macskától abban különbözik, hogy átlyukasztott fülében valaha minden bizonnyal egy aranyból készült karika volt. A mellén lévő, ma is látható bevésésnyomok vagy nyakláncon függő Ankh-keresztet (életszimbólum), vagy Udzsat-szemet (Hórusz bajtól oltalmazó jelképe), vagy – és ez a legvalószínűbb – napkorongot első lábai között tartó Scarabeust ábrázolnak. Ezek a jelképek különböztetnek meg egy közönséges macskát a személyében megjelenő istenségtől.

Így jutott el történetünk végére az egyiptomi macskaistennő, legalábbis egy szobor formájában, egészen Pannónia vallási központjáig, Savariáig, hogy gazdagítsa azt a hitvilágbeli sokarcúságot, ami a korai császárkortól a 4. század második feléig, a kereszténység egyeduralomra jutásáig városunkat jellemezte.

Utóhang

 Isis - Bubastis oltár - Scarbantia 

Arra, hogy Ízisz istennő – és vele Bast(et) – tisztelete a Borostyánkőút mentén még Savarián is túlterjedt, 1856 óta van bizonyíték. Sopron, az ókori Scarbantia szívében ugyanis ekkor került elő egy Ízisznek és Bubasztisznak – így hívták a görögök Bast(et)-et – ajánlott fogadalmi oltár.

2004-ig Pannóniában a savariai volt a legészakabbra fekvő kultuszhelye az egyiptomi istenháromságnak. Ebben az évben viszont a „Kecske-templom”-hoz tartozó kolostorépület területén egy újabb szentélyépület maradványai kerültek elő. Mivel Scarbantia municipium rangú (önkormányzattal rendelkező) település volt, de nem tartozott Rómához (mint Savaria), ezért a keleti eredetű kultusz épülete a belvárosban is helyet kaphatott. Itt újabb három oltár került elő, és tisztázódott, hogy a 19. században megtalált oltár is ehhez a szentélyhez tartozott. Ily módon Bast(et) kultuszának nyomai egészen a Fertő-tó déli széléig követhetők nyomon a Római Birodalom északi fertályán.

Zárjuk hát történetünket azzal a jókívánsággal, amelyet a szeretteiknek ajándékozott kis macskaszobrok talpazatára szoktak volt vésni a hívők, így kérve az istennő segítségét: „Bast(et) adjon neked (jó) életet!”

Varga Péter „Múzeumi tárgyak meséi” sorozatának folytatásában egy rejtélyes torzó történetét ismerhetik meg. >> Irány a cikkhez!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!