Archívum

A koponyatorzítás, mint a fej természetes csontszerkezetének különféle módszerekkel történő szándékos megváltoztatása, deformációja, több évezrede alkalmazott módszer a különböző kultúrák körében. Oka a legtöbb esetben nem állapítható meg egyértelműen. A csontvázakat nagyon nehéz „szóra bírni”. Alaphelyzetben – feltárásuk alkalmával – nem túlságosan közlékenyek. De a sírokban történő elhelyezésük, a mellettük talált tárgyak, a temetkezés módja már sok információt hordoz a régészek számára. Az antropológia mellett számos tudományág képviselői keresik a választ a minket most érdeklő kérdésre: mi módon, milyen külső és belső eredménnyel és főként mi okból végezték a koponyatorzítás műveletét?

Amit eddig nagy valószínűséggel el lehet mondani e hunkori szokásról, azt az alábbiakban foglalhatjuk össze.

A koponyatorzítás a népvándorlás korában Közép-Ázsiából eredeztethető. A későbbi nyugati Hun Birodalom területén a Kr. u. 1. században jelent meg. Mindenképpen a szkíta eredetű indoiráni népekhez köthető. Ilyenek a szarmaták, akiknek egyik, jazignak nevezett törzse éppen a római hódítással egy időben, a Kr. u. 1. század elején „költözött be” a Kárpát-medencébe. A hun kor előtt a Kaukázus északi előterében élt szintén indoiráni alánok temetőiben már a 2. századtól fogva megfigyelhető a koponyatorzítás szokása. Az eljárás az őket meghódító hunok körében is elterjedt. Úgy tűnik, mintha valamiféle társadalmi státuszt jelző szerepe lenne. A megnyújtott koponyák általában előkelő személyek gazdag mellékletű sírjaiból ismertek. A területen régebben élt, alapvetően europid és az újonnan érkező belső-ázsiai eredetű turanid, mongolos embertani jellegzetességű koponyákon is találkozhatunk vele.

A Kárpát-medencében alkalmazott mesterséges koponyatorzítási technikák (Kiszely István nyomán - in: Molnár Mónika Judit PhD dolgozata. Debrecen, 2010).

Az 5. század elején a Hun Birodalom nyugati terjeszkedésével párhuzamosan, a meghódított germán eredetű népek körében is feltűnik a koponyatorzítás szokása – ugyancsak az előkelők körében. Figyelemre méltó, hogy nem csak a nők, hanem a férfiak koponyáján is megfigyelhető. Vannak a téma kutatói között, akik ezt a korai hun időszakban a hun néphez való tartozás külsődleges megnyilvánulásának tartják. Ugyanis a születés után szinte azonnal megkezdett koponyaátalakítás következtében létrejövő magas homlok, a szorítópólyákkal megnyújtott agykoponya mongolid vonások érzetét keltette.

A koponyaalakítási eljárást a csontosodás befejeződéséig lehet alkalmazni. Szóval addig, amíg az ember gyerekének be nem nő a feje lágya, vagyis 2 éves koráig. Ettől fogva a koponya csontlemezei a kutacsok mentén annyira összecsontosodnak, hogy érdemi deformációt nem lehetett elérni. Újkori adatok szerint nagyon fájdalmas, kényelmetlen és veszélyes eljárás volt.

A koponya deformálása természetesen az agy fejlődésére is hatást gyakorolt. Az összenyomott koponyaűr fejfájással járhatott, a hosszú távú nyomorgatás agyi rendellenességeket eredményezhetett. Ennek következtében megnövekedhetett az értelmi fogyatékosság, az epilepsziás tünetek és a hirtelen halál gyakorisága. Mindennek ellenére a beavatkozást a többség túlélte.

Bár a népvándorlás kori temetők elemzése is azt mutatja, hogy a nyújtott koponyájúak halandósága serdülőkorban jelentősen magasabb és átlagéletkoruk is alacsonyabb volt a többiekhez képest, a társadalmi presztízs, a konformitás igénye mégis erősebb hatóerő volt az egészségügyi szempontoknál. Sőt, az 5. század második felében már kifejezetten divathullámról beszélhetünk, mivel a szokás a köznép körében is viszonylag gyakorivá vált. A hun uralom idején az eljárás még a státusz, a társadalmi hovatartozás kifejeződése volt. Ennek reneszánsza éppen a Kárpát-medencében – a Nagyalföldön és Pannónia földjén következett be.

A következő részben Attila uralmáról és a koponyatorzítás divatjának tovaterjedéséről olvashat. >> Irány a cikkhez

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!