Archívum

Kr. u. 373-ban a hunnak nevezett közép-ázsiai eredetű népcsoport átlépte a Volga folyam vonalát, és megsemmisítő csapást mért a Kaukázus északi előterében élő szarmata alánokra. Ezzel véget ért az egymást váltó indoiráni (szkíta, szarmata, masszagéta, szaka, alán) néptörzsek évezredes politikai uralma Közép- és Nyugat-Ázsia sztyepp övezetében. A történelem formálásában ettől kezdve a török nyelvű népeké lett a kezdeményező szerep egészen a mongol uralom végéig (15. század).

Ahogy a sztyeppén a dominóelmélet szabályai szerint lenni szokott, az újonnan hatalomra kerülő törzs, törzsszövetség keletről nyugatra haladva lavinaként tarolta le az érkezése előtti időkben kialakult politikai, hatalmi rendszereket. Bár a lavinahasonlat a szinte asztalsimaságú sztyeppe vonatkozásában ellentmondásosnak tűnhet, a történések időbeli gyorsaságát mégis találóan jellemzi.

A földrajzi adottságok szabta természetes határok, a nagy hegységek (Altáj, Urál, Kaukázus, Kárpátok) és a hatalmas folyamok, tengerek (Volga, Don, Dnyeper, Dnyeszter, Duna, Fekete- és Kaszpi-tenger, Aral-tó) képezték az elválasztó vonalat az egyes törzsek, törzsszövetségek, sztyeppei államalakulatok között.

Időnként – sok esetben éghajlati, demográfiai okokból eredően – egy-egy mozgásba lendülő népcsoport és annak kiemelkedő képességű, katonai, politikai vezetői még azt is elérték, hogy az így elkülönülő területeknek kisebb-nagyobb részét hatalmuk alatt egyesítsék. De ezek a nagyobb államalakulatok szinte minden esetben csak rátermett vezetőik fősége alatt tudták ezt megvalósítani. Amint kevésbé tehetséges utódok kerültek hatalomra, a nagy birodalmak üvegtükör módjára törtek szilánkokra, hogy idő múltával valaki ismét egységbe rakja őket össze. A hunok Európába érkezése előtt is egy széttagoltabb politikai színtér vázolható fel.

Ezzel együtt nagyon fontos megjegyezni, hogy a közvéleményben széles körben elterjedt hiedelmekkel ellentétben ezek a politikai alakulatok rendkívül összetett etnikai arculatot mutatnak. A politikai, területi egységet az uralmat gyakorló csoport, törzs, törzsszövetség, népcsoport neve jelzi. Történetünk kezdetén, a 4. század utolsó negyedében nagyjából a következő kép vázolható fel a Fekete-tenger északi sztyepp övezetében:

Európa keleti határán, a Volga és a Don folyók között, a Kaukázus északi előterében a Kr. u. 1. század óta alánok laktak. A Don és a Dnyeszter közötti területen a keleti gótok (osztrogótok) foglaltak hazát. A Dnyeszter folyótól az Al-Duna vidékéig terjedő terület a keleti testvéreiktől különvált nyugati gótok (vizigótok) ellenőrzése alatt állt. Esetükben is érvényes a szabály, miszerint a területet elfoglalók a velük máshonnan sodródó népelemekkel és a helyben talált lakossággal együtt alkotják azt a közösséget, amit mi a fentiekben használt elnevezésekkel illettünk. Amikor a Volgánál kopogtatás nélkül betörő hunok meghódították az itt lakó népességet, akkortól fogva már őket is hunoknak nevezték, hiszen az új urak birodalmába tartoztak, akik arra kényszerítették őket, hogy nekik fizessenek adót és velük együtt harcoljanak. Azok a jól értesültek vagy szerencsések, akik időben meg tudtak lógni az új hódítók elől, mérgezett egérként menekültek nyugat felé, és a hosszú agóniájának utolsó stádiumába lépő Római Birodalomtól reméltek menedéket, segítséget. Ezek a népelemek, néptöredékek (alánok, gótok, vandálok, szvébek, sőt hun csoportok is) elképesztő vegyülékben, több hullámban próbáltak bebocsátást (recepciót) nyerni. Menekülés közben nem vesztegették udvariaskodással az időt, hanem „ajtóstól rontottak a házba”. És ott minden aggály nélkül álltak neki rabolni, fosztogatni, nem lévén járatosak egy városias civilizáció szokás- és jogrendjében. Így kezdődött a népvándorláskor első szakasza.

A következő részben a hunokról és alattvalóikról tudhat meg többet. >> Irány a cikkhez!

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!