Archívum

9. Ablak: December 7.

10. Ablak: December 8.

                                                 Egy karácsonyi maci története

       Karácsony. Számomra az év legszebb, legmeghittebb, legszeretetteljesebb napjai.

Ezen a gyönyörű ünnepen ajándékot kapunk és adunk. Egy ilyen karácsonyi ajándékomról szeretném elmondani az én történetemet.

     3 éves voltam, amikor karácsonykor beköltözött hozzánk az én ajándékom, egy maci, becsületes nevén Doktor Maci. Hófehér volt, csillogó fekete szemekkel. Azonnal a szívembe zártam, elválaszthatatlanok lettünk. Mindenhova magammal cipeltem. Még az iskolába is magammal akartam vinni, de erről - Édesanyám szelíd dorgáló szavainak hatására - fájó szívvel lemondtam. 

    Előttem ült az asztalon, ha tanultam, velem jött ha kirándulni mentünk, a táskámban lapult, ha énekkari próbán voltam, vittem az edzésekre. A fejemnél aludt éjszaka, őt láttam először, amikor kinyitottam a szememet reggel. Így aztán nem is csoda, ha egy idő után hófehér bundája bizony piszkos fehérre változott. Sajnáltam is nagyon, mert elég leharcoltnak nézett ki, de én ennek ellenére ugyanúgy szerettem és ragaszkodtam hozzá így is, mint az első napon.

    Látva a szomorúságomat Édesanyám elhatározta, hogy meglep engem azzal, hogy amíg iskolában vagyok, kimossa a macimat, hogy újra szép fehér legyen. A gondolatot tett követte, beáztatta és kimosta Doktor Macit. Gyanús volt neki, mert a víz azonnal valami furcsa színűre változott. Amikor a vízből kivette, ugyanolyan furcsa színű volt a bundája, mint a vízé. Sárgás, barnás és minden, csak nem fehér. Kitette a napra száradni, hátha szárazon majd visszanyeri eredeti színét. Hát nem nyerte vissza, sőt ha lehet, még csúnyább volt, mint a mosás előtt. Töprengett, vajon mitől lett ilyen. A maci fűrészporral volt kitömve, és amint vizet kapott, azonnal kiengedte a sárgás, barnás színét. Édesanyám nagyon szomorúan mutatta, hogy milyen lett az én kedvencem, de én megvigasztaltam, hogy én ezzel a szörnyű színnel együtt is nagyon szeretem. Mert hát van sokféle színű: barna maci, fekete maci, Micimackó meg egyenesen sárga! Az én macim most ilyen lett.

      Doktor Maci velem együtt nőtt fel, és bár továbbra is a nagy kedvenc volt, nem kísért el mindenhova. Végül szépen becsomagolva egy dobozba került. Ott is pihent sok-sok évig, míg egy nap kinyitottam, megnézni mi van a dobozban. Hát persze hogy Doktor Maci volt. Kicsit csúnya színű, bundája kopott, de az enyém! Azonnal elővettem, és azóta sem került vissza oda. Ha éppen itthon vagyunk, akkor az ágyamnál a fejem felett ül Dóri baba ölében (őt 5 éves koromban szintén a Jézuska hozta nekem). Ha útra kelek, mindig, a mai napig is, bekerül az úti csomagomba. Így járta be velem az én kedves macim Magyarország legszebb tájait, velem volt, amikor bebarangoltam fél Európát, hogy aztán kipihenje magát, mikor újra itthon vagyunk. Még Monacoba is eljutott, de a Casinóba nem engedtem ám bemenni, nehogy rákapjon a szerencsejátékok ízére!

     Most itt ül a gépem mellett és kíváncsian nézi fekete gomb szemével, ahogy éppen róla írok. De a kíváncsi nézésből azonnal rosszalló pillantás lett, amint éppen a korát készültem elárulni, mert erre nagyon hiú ám az én macikám. Abba azért beleegyezett, hogy annyit leírhatok, már belelépett a nyugdíjas korba.....

     Ez az én macim története, és mindig arra a régi karácsonyra emlékeztet, amikor a családunk tagja lett.

(Nagy Brigitta Ágota)

11. Ablak: December 9.

A kis szánkó

Havazás! Emlékszem gyermekkoromban ez a szó még mit jelentett. Térdig hóban elveszni a fagyos fehér tájban. Hatalmas hó volt akkor is, bár az is lehetséges, hogy csupán én voltam egészen kicsike.

Nem volt annyira rég, talán 24 éve lehetett, amikor történetem kezdetét veszi, amit most meg szeretnék osztani a múzeumbarátokkal. Szép napos idő volt azon a délelőttön, a hosszas szürkeség után a hó úgy szikrázott, hogy már-már bántotta a szemet, de melengette a szívet, mert az a fajta hó volt, ami már megállapodott és alkalmas volt a szánkózásra. Mint minden gyereket engem is valami hihetetlen izgalom ragadott ekkor magával a gondoltra, hogy már lehet szánkózni. Apai nagyszüleim és édesanyám el is vittek minket a testvéremmel.

Hogy az első lesiklásom pontosan hol történt, arra már csak homályosan emlékszem, de mivel a város nincs tele erre alkalmas helyekkel, úgy sejtem, hogy az Emlékmű (napjainkra Boldog Brenner Jánosról elnevezett) domboldala lehetett uticélunk. Irigykedve néztem a nálamnál nagyobb lurkókat, felnőtteket, akik vígan szántják a szűz havat, a sível vagy a szánkóval számtalan különböző éles nyomot hagyva a tükörsima felületen.

-          Én is szeretnék onnan fentről indulni! –kérleltem anyát, a nagyszüleimet, miután az öcsém már a sokadszorra siklott le a meredélyen.

-          Nem, mert nem tudsz lefékezni. – hangzott az egyenes, féltő válasz anyától.

Szerencsére nagyapám, Ele papa (Ágoston Elemér) rögtön pártfogásba vett, hogy majd Ő lesiklik velem. Vállalkozó szellem volt, többek között volt türelme kerékpározni tanítani (sikertelenül), vagy mellettem sétálni, mikor az általa készített gokarttal robogtam végig az utcán. Anyukám mellett Ő nevelt a versek szeretetére, részben miatta, az emlékére vállalkoztam a versmondó köri szereplésre.

Jól emlékszem, hogy mit éltem át, mikor a lejtmenetben megindultak felém a fák, elszaladt mellettem a táj… De nagyapám ügyesen kikerülte az akadályokat, még kanyarogtunk is a szánnal. Én meg lapultam az ölében, szorosan behunyt szemmel és sikítottam, ahogy a torkomon kifért. Az a szánkó még mindig meg van. De nagyapám sajnos már nem él. Az érzés viszont maradandónak bizonyult.

Az első lesiklásom lett egyben az utolsó is, és megfogadtam, hogy ha valaha szánkózok, azt csak is sík terepen teszem. Az elkövetkező években csak az utcán szánkóztunk. Később volt, hogy autó után kötöttük a kis szánt, mert nem volt már, aki elbírt volna rajta. Aztán kinőtük, ha gyermekségünket nem is. Olykor- olykor, ha megadja az örömöt az ég, akkor a kutyánkat, Happyt is megutaztatjuk azon a kis szánon.

Közben vígan szavaljuk:

„Fut a kutya-szán, kutya-szán,

szalad igazán, igazán,

köszörűs vagyok én,

kutya-szánon futok én.”

/Weöres Sándor: Fut a kutyaszán/

(Sztelly)

12. Ablak: December 10.

Schmidtné Vinczi Réka: Dombormű

Kisangyal: Apuka! Mikor lesz karácsony odalent az emberek között? Készülődhetek már?
Isten: Látni fogod a jeleket, Kedves Puttócskám, figyelj, és nem maradsz le semmiről!
Kisangyal: Ott látok egy fenyőfát, világító díszeket aggattak rá! Tán egy betlehemi csillag az ott a tetején?
Isten: A betlehemi csillag is világítani fog, de ne ott keresd, Angyalka!
Kisangyal: Siető embereket látok, tán a kis Jézusnak készítenek szállást?
Isten: Ezek ajándékok lesznek…
Kisangyal: Ajándékok? Arany, tömjén, mirha?
Isten: Lesz az is, de ezek nem azok… Ott keresd a három király ajándékát, ahol erényt, imádságot, szeretetet találsz…
Kisangyal: Látok egy kisgyermeket, csillog a szeme… De nem Jézus az.
Isten: A betlehemi csillag világít… És mit csinál az a kisgyermek?
Kisangyal: A szüleivel beszélget.
Isten: Hallgass csak oda figyelmesen! Talán ott lesz a karácsony!
Kisangyal: De hát, Apuka, azt mondtad, hogy várnom kell még!
Isten: Hallgatózzál!
Kisangyal: Azt kérdezi az anyuka: „Kislányom, mit szeretnél magadnak kérni Istentől?” Hallom, amint egy másodperc múlva csendben csilingel tiszta hangja: „Jóságot.” „És anyukának mit kérsz?” „Szeretetet.” És apukának? „Hogy ne legyen éhes.”
Isten: Na, látod, ha a gyermek növekszik a jóságban, az anya szeretetben, na meg az apa körül is minden rendben van, és ezt kérik, és akkor biztosan meg is kapják, akkor itt van a karácsony…
Kisangyal: Már most?
Isten: Igen, már most, és akár minden pillanatban. Menj, ott van a helyed! Őrködj felette!

Schmidtné Vinczi Réka: Kis vers Eszterkének első karácsonyára

A karácsonyfa előtt mostan
Eszterkénk szíve nagyot dobban
Anyu s Apu ölében várva:
Kisded szülessen a világra.
Lelkében ott van a megérzés,
A felnőttben sincs ilyen értés:
Mi ott csillog gyermekszemeiben,
Friss izmai feszülésében,
Súlyt hordozó gyenge nyakának
Támaszt vágyó hökkenésében,
Hogy az a kisded a jászolban
Éppúgy erőtlen a világban,
Amely jászlat ad neki ágynak.
S ha csepp testébe fájdalom mar,
Kis szívében a szeretet vall
Neki is hitet és hűséget,
Emberséget és reménységet,
Mária és József szemében
Ott csillogó és otthont adó
És az Atya ölében ringó
Küzdelmes-értékes világot.
Pedig ki szegényen s csupaszon,
Nehéz gyengeségtől gazdagon
Két bízó lélekre rábízva
Jött el e roskadó világba,
Nem más, mint Eszterkének s minekünk
Jézusunk, Urunk és Istenünk.
(2017. december)

13. Ablak: december 11.

14. Ablak: december 12.

15. Ablak: December 13.

Luca Luca kitty-kotty

1962. XII. 4-i postabélyegzővel egy furcsa levelet kézbesített a postás a nagygeresdi iskola igazgatójához. A küldemény a Néprajzi Múzeum felhívását tartalmazta.

„Igen tisztelt Igazgató Kartárs!

A Néprajzi Múzeum Adattára szeretné a Luca nappal kapcsolatos szokásokat összegyűjteni. Ezért azzal a kéréssel fordul Igazgató Kartárshoz, hogy a mellékelt kérdőívet 3-4 ügyes, érdeklődő tanítványnak megválaszolásra átadni szíveskedjék. A kérdőív csak tájékoztatásul szolgál. Igen hasznos lenne, ha a válaszokat részletesen, kerek történet formájában írnák le a gyermekek. Lényeges, hogy a gyűjtők családja helyi születésű legyen.”

Néhai Pomogyi József tanár úr, a nagygeresdi helytörténeti gyűjtemény alapítója hagyatékában fellelt dosszié tanúsága szerint a levél hatására szorgos gyűjtőmunka kezdődött a faluban. Nem három-négy, de több mit egy tucat nebuló faggatta ki az öregeket és vetette papírra a helyi és környékbeli Luca napi szokásokat.

E gyűjtésből most a Boldizsár Sándor, 7. osztályos tanuló által, a vámoscsaládi illetékességű, 1962-ben 72 esztendős Hollósy Jánostól származó köszöntőt közöljük.

Luca Luca kitty-kotty

Nénémasszony litty-lotty

Tiktyok. ludjok

Jótojók legyenek

Olyan vastag szalonnájuk legyen

Mint a mestergerenda

Annyi zsirgyok legyen

Mint a kútban a víz

Luca Luca kitty-kotty

Nénémasszony litty-lotty

Olyan hosszú kalbászuk legyen

Mint a faluhossza

A lányuknak akkora segge legyen

Mint a kemenceszája

Akkora csöcsö legyen

Mint az aratóbugyoga

Luca Luca kitty-kotty

Nénémasszony litty-lotty.

…és eközben szalmát szanaszét szórja a konyhában, vagy a szobában.”

Köszönöm dr. Illés Péternek, hogy felhívta a figyelmemet Pomogyi József hányatott sorsú hagyatékának ezen részletére.

Tóth Kálmán

Képgaléria

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!