Archívum

A fenti események vége egybeesik a Rajna- és a Duna-vidék már korábban érzékelhető feszült politikai, katonai helyzetének további éleződésével. A germán népek Kárpátoktól északra történt vándorlásai jelentős nyomást gyakoroltak a köztük és a római limes között élő rokonaikra is. Ezek a határ menti törzsek pedig igyekeztek segítséget kérni vagy letelepedési lehetőséget kapni a birodalom határain belül. A római diplomácia a párthus háború alatt ügyesen hárította ezeket az igényeket, de 166-ra a helyzet tarthatatlanná vált. Az események nagyon nehezen rekonstruálhatóak a források hézagossága miatt.

Valamikor 166–167 fordulóján a longobárdok és lakringok mintegy 6000 fős csapattal megtámadták Brigetio légiós táborát. Támadásukat a tartományi hadvezetés a helyi csapattestek összpontosításával még vissza tudta verni. 169-ben azonban olyan támadás érte a birodalom középső, pannoniai szakaszát, amire a pun háborúk óta nem volt példa. Az egyesült germán törzsek rászabadultak a Duna menti tartományra, és rabolva, fosztogatva egészen Itáliáig jutottak. Még Aquileiát is megostromolták, számos kisebb települést kifosztottak. A pánik eluralkodott az impérium lakosságán.

A képen Marcus Aurelius 166–167 folyamán kibocsátott aureusa. (Fotó: Móricz Péter)

Erről az eseményláncolatról mesél nekünk a katafai kincs maga, és benne Marcus Aurelius 166–167 folyamán kibocsátott aureusa. Az érme felirata alapján M[arcus] ANTININVS AVG[ustus] ARM[enicus] PARTH[icus] MAX[imus] császár győzelmet aratott Armenia felett, és egyben a párthusok legnagyobb legyőzője. Ennek megerősítése olvasható a hátlapon, ahol TR[ibunicia] P[otestas] XXI IMP[erator] IIII CO[n]S[ularis] III címek mellett, ami a kibocsátás dátumára utal, a győzelmet megtestesítő Victoria istenasszony képe látható. Az éremkincs elrejtésére tehát ennek a pénznek a kibocsátása után kerülhetett sor. Ami azt jelenti, hogy az összegyűjtött pénzösszeget a Rába-völgyének jobb parti peremén emelkedő erőd egyik ott szolgálatot teljesítő katonája rejthette el a 169-es, elsöprő erejű barbár támadás idején. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy emberünk áldozatul esett-e a támadásnak, vagy sikerült-e elmenekülnie. Egy biztos: elrejtett kincséért nem tért vissza soha.

Marcus Aurelius lovas szobra a Piazza del Campidoglio-n.

Marcus Aurelius császár az első, elsöprő erejű támadás után azonnal megtette az ellenlépéseket. Uralkodótársával haladéktalanul Aquileiába sietett. Közben két légiót állított fel a Borostyánkő út védelmére. A mai szlovéniai Celije környékén, a Szávánál egy tábort építtetett a számukra, hogy megakadályozza a további betöréseket Itáliába. Ezzel egy időben megindult a rablóhordák kiszorítása Pannonia területéről. Mindeközben halt meg, minden bizonnyal járvány következtében uralkodótársa, Lucius Verus. Ezért vissza kellett térnie Rómába, és csak a temetés után vette át ismét a főparancsnokságot a dunai hadszíntéren.

Mindezen csapások mellett a párthus háborúk idején Szíriában, az ott harcoló csapatok között egy ismeretlen eredetű, keletről behurcolt járvány tört ki, amelyet a párthus frontról visszatérő katonák a birodalomban is elterjesztettek. Így Pannonia lakosságát nem csak a germánok és a jazigok, de fertőző betegség is pusztította. Persze nem csak itt, hanem a birodalom más területein is. Marcusnak rabszolgákat, gladiátorokat, sőt az ellenfél embereiből kényszersorozott barbárokat is be kellett vetnie a hadműveletek során.

Markomann-szarmata hadműveletek 

Az ellentámadás határozott volt és kegyetlen. 171-ben már a Duna bal partján, a markomannok, kvádok, szarmaták földjén folytak a hadműveletek. A római hadvezetés a „felperzselt föld” taktikájával igyekezett rákényszeríteni ellenfeleit saját területük védelmére. Ez a barbár települések felégetésével, gyakran a lakosság lemészárlásával járt, aminek részletei Marcus Aureliusnak a háború után, Rómában felállított oszlopán is láthatóak.

A háború első szakasza 175-re nagyon szigorú feltételekhez kötött békével ért véget. A teljesíthetetlen békefeltételek miatt azonban 177-től ismét támadások érték a birodalom pannoniai határait. Erről tanúskodik a Savaria nyugati határában, 117-körül elrejtett, 978 darabból álló, Marcus Aurelius 177. évi veretével záródó ezüst denarius kincslelet.

A császár a következő évben ismét kénytelen volt személyesen vezetni a hadmozdulatokat. Főhadiszállása Pannonia Superior provincia fővárosában, Carnuntumban volt, ahonnan már csak haló poraiban tért vissza Rómába. 180 márciusában, 59 éves korában, a barbár határvidék Vindobona (ma Bécs) nevű légiós táborának kórházában, ahova minden valószínűség szerint a birodalomba behurcolt járványos betegség kényszerítette, békésen, álmában költözött el e világból. Sorsát a sztoikusokhoz illő türelemmel és belenyugvással fogadta. Az utolsó „jó császár” távozott így, aranybetűkkel beírva nevét az uralkodók egyébként elég kétes hírű társaságának listájára. A filozófus, aki egész életében lelki nyugalmának megteremtésére törekedett, miközben birodalmának védelme érdekében a legkegyetlenebb háborúk vezetésére kényszerítette a sors (amelynek – választott értékrendje szerint – alávetette magát), halálával pontot tett a Római Birodalom legvirágzóbb korszakának végére.

Ezzel ér véget történetünk, amelyet a katafai katonai megfigyelőpont területén talált 18 aranypénz mesél nekünk.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!