Archívum

A hunok néhány évtized alatt, fokozatosan építették ki birodalmukat. Egyre terjeszkedő felségterületükhöz igazodott a fegyveres erőket vezénylő nagykirályok és alkirályaik kormányzati központja. Ez kezdetben a Fekete-tenger északi partvidékén volt. Az európai hódítások területi növekedésével fokozatosan nyugatra, a fő hadműveleti területek közelébe tolódott. Míg a „kisebb” király a keleti területek megszállásáért, védelméért volt felelős. (Ez volt Attila pozíciója is 434–445 között, mialatt bátyja, Bleda töltötte be a nagykirályi tisztséget.)

Az 5. század elejére a hun főhadiszállást a Nagyalföld déli részére helyezte át Ruga nagykirály. Így a birodalom központja 424 körül a Kárpát-medencébe került. 434-ben a Nyugat-Római Birodalomban belviszályok robbantak ki. Aetius, magister militum (nyugat-római birodalmi fővezér), aki korábban a hunoknál élt római túszként, a hunokhoz menekült segítségért. Ruga nagykirály segítségével sikerült is visszanyernie hivatalát. Ennek viszonzásaként átengedte a hunoknak a már amúgy is megszállt Valeriát és vele Pannonia Prima tartományt is (Savariástul!). Ezzel a mai Magyarország területe a hunok kezére került. Csapataik rendszeresen vonulnak át rajta a különböző harci cselekmények során. A sztyeppei lovas nomád hagyományokhoz híven kiválóan ismerték a meghódított vidék földrajzát. Így pontosan tudták, hol kell felállítani ellenőrzőpontokat, megfigyelőhelyeket, a hadműveletekhez felvonuló egységek pihenőhelyeit, hadtápállomásait. Ezek egy jelentős része – egyáltalán nem meglepő módon – a Duna menti római limes (helyesen: ripa = part menti védvonal) és a pannóniai úthálózat csomópontjainál létesült. Ja, kérem: a stratégia, az stratégia!

A hun kori üstök, áldozati leletek és aranyérmek elterjedése Pannonia határaihoz képest - rafika: Masek Zsófia. (Forrás: 

A régészek pedig – ha szerencséjük van – ezeken a helyeken találják meg a hun vezető réteg jellegzetes tárgyi emlékeit. Ahol pedig eme előkelő hadfiaknak „befellegzett”, ott bukkannak elő az áldozati üstök, a fegyveráldozatok. És néha – bár nagyon ritkán, hiszen az előkelők egyénileg, titkos sírokba kerülnek „elhelyezésre” – egy-egy sír is. (Sajnos hun vezérsír, ez ideig a Kárpát-medencéből nem ismeretes.) A korszak első feléből mégiscsak előkerülő, nyújtott, torzított koponyák (persze csontvázzal együtt) azért még bőven a katonai réteg – igaz alacsonyabb rangú – vezető elemeihez sorolhatók.

Ilyen nyomok Vas megye területén is felbukkantak az elmúlt száz év folyamán. 1902-ben Miske Kálmán – a szombathelyi múzeum későbbi igazgatója – a velemi Szent Vid-hegyen folytatott ásatások során 5 népvándorlás kori sírt tárt fel. Ezekből három jó állapotban megmaradt torzított koponya származott: egy férfié (a címképen!), egy nőé és egy kisgyermeké. Talán családi temetkezésről lehetett szó. Hasonló koponyaleletek kerültek elő 1941-ben a Gyöngyösapáti (ma Gencsapáti északi része) homokbányájából, 2000-ben pedig a Doroszlói-patak Kőszegdoroszló – Lukácsháza közötti mederszakaszából.

Ezek a leletek egy Bozsokról származó, majd rejtélyes úton a clevelandi könyvtárába került arany övcsattal egyetemben arra utalnak, hogy a Borostyánkőút mentén, Savaria városa környékén feltétlenül számolni kell hun katonai jelenléttel. A Szent Vid-hegy már a bronzkortól fogva különösképpen alkalmas volt a Gyöngyös-patak völgyében húzódó ősi útvonal egy hosszú szakaszának szemmel tartására. Tehát a családtagjaikkal együtt itt eltemetett, minden bizonnyal katonai feladatot ellátó férfiak ezzel lehettek megbízva. A bozsoki övcsat, a Gencsapátiból való nyújtott koponyájú ifjú földi maradványai valamint a Doroszlói-patak koponyatöredéke érdekesebb magyarázatra adnak lehetőséget. Mindhárom lelet olyan helyekhez van közel, amelyek az ókori Savaria közműveivel hozhatók kapcsolatba. A bozsoki Sötét-völgy a római várost tápláló vízvezeték egyik kiindulópontja volt. Itt vannak a kőbe foglalt, épületekkel védett források. Gencsapátinál pedig a kolónia szennyvízrendszerének átöblítésére elválasztott Savarias-patak gátja található, ami a vízfolyás egy részét egy mesterséges keleti folyóágba tereli. (Ez a Szombathelyen keresztül folyó Gyöngyös-patak. Míg az eredeti folyóág a Perint nevet viseli.) Nem elképzelhetetlen, sőt nagyon valószínű, hogy bizonyos hun katonai egységek feladata e közművek felügyelete volt. Ebből viszont az a feltételezés adódik, hogy Savaria közművei az 5. század közepén még működőképesek voltak, és fenntartásuk az új uraknak is érdekében állt.

Szűkebb pátriánkban tehát ilyen történeteket mesélnek nekünk a hunok idejéből származó, szándékosan megváltoztatott formájú koponyák.

A Hun Birodalom összeomlása (454) után a névadók keletre, a meghódoltatott népek képviselői – több hullámban, mintegy 100 év alatt – nyugatra vonultak. A helyben maradt népek, néptöredékek pedig 568 után egy újabb sztyeppei nép, az avarok uralma alá kerültek. Velük hun népelemek is visszatértek a Kárpát-medencébe. Közöttük és az itt talált germán (gepida), szarmata csoportok körében, néhány kisebb közösségben még egy ideig dívott a koponyatorzítás enyhébb változata. A magyar honfoglalás időszakában viszont ez a szokás már nem mutatható ki. Eltűnt, mint a hunok és szolgáik…

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!