Archívum

Felelevenítve egyetemi kapcsolataimat, egy régi barát segítségével esett a választás Alekszandrov városának múzeumára, a Marina és Anasztaszija Cvetajeva Irodalmi és Művészeti Múzeumra. Ahhoz, hogy az intézményt megismerhessük, meg kell ismernünk azt az embert, aki rövid ideig ott élt, és emlékét híven őrzik a múzeumban; továbbá meg kell ismernünk Marinát, aki ma már méltán nemzetközi hírnévnek örvend, bár az élete nem mondható boldognak, sokkal inkább megrázónak, mint ahogy fiatalon bekövetkező halála is.

Van nekünk egy írónk, akit nem csak a sors hurcolt meg, de saját hazája sem ölelte keblére. Ő Lengyel József. Szégyenszemre bevallom, én sem ismerem a munkásságát. Egy Oroszországban található kis múzeum kutatása során leltem rá a nevére, miszerint rövid ideig ott élt Alekszandrov városában. Kossuth- és József Attila-díjas író, költő, élete végéig baloldali gondolkodónak vallotta magát.

A tanácsköztársaság bukása után Ausztriába menekült, majd Németországba költözött (1927). 1930-ban Moszkva következett, ahol lapszerkesztőként dolgozott. 1938-ban letartóztatták, és 8 év 10 hónapig különböző Gulag munkatáborokban raboskodott. Az 1946. év utolsó napján szabadult. Erről az időszakról szól Elejétől végig című műve.

1947–48-ban az úgynevezett 101. kilométeren kívül, a Moszkvától 113 km távolságban lévő Alekszandrov városban élt. (Csak érdekességképpen jegyzem meg, hogy még a cári időkre nyúlik vissza, hogy Moszkvát egy hatalmas, 101 km-es körgyűrűvel vették körbe, ez volt a zolotoje kolco, az aranygyűrű, ami azt a célt hivatott szolgálni, hogy a várost megvédje a különböző hordáktól, rablóktól, támadásoktól. Jóval később, pl. amikor én egyetemista voltam, ezt az aranygyűrűt tilos volt elhagynunk!)

1947-ben beadta hazatérési kérvényét, de elutasították. 1947 novemberében újra letartóztatták s a vlagyimiri börtönbe zárták. 1949 februárjában örök száműzetésre ítélték, és börtönvagonnal Szibériába vitték.

Letelepedési helye Makarovo falu lett, ami azért is fontos, mert itt született meg az Igéző című műve, valamint az Isten ostora című filmdráma. Csőszként, szénégetőként dolgozott a helyi kolhozban. Itt együtt élt egy orosz nővel, Olga Csikunszkájával.

1954 júliusában újra letartóztatták és 3 év munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték.

1955 februárjában szabadult. Élettársával együtt visszatért Moszkvába és beadta a rehabilitálási kérvényt. Májusban házasságot kötött Olgával, majd június 25-én bűncselekmény hiányában rehabilitálták.

1955 augusztusában, 35 évi távollét után, feleségével együtt hazatért Magyarországra. Sikerült átcsempésznie 2557 oldalnyi kéziratot, feljegyzést. Innentől sorban jelentek meg művei: Kulcs; Visegrádi utca; Prenn Ferenc hányatott élete; Három hídépítő; Keresem Kína közepét. (Életének ebben a szakaszában élettársa Margittay Ilona volt.)

Hazatérése után írói és emberi hivatását abban látta, hogy elmondhassa mindazt, amit átélt a lágerekben, a száműzetésben. (Igéző novellái) Ezen írásai miatt feljelentették Aczél Györgynél, valamint figyelmeztették az új Írás főszerkesztőjét, Illés Lajost, hogy mellőzze hasonló írások publikálását.

Miután 1962-ben a szovjet Novij Mir megjelentette Szolzsenyicin Iván Gyenyiszovics egy napja c. elbeszélését, Illés Lajos szembement a tiltással, és leközölte az Elejétől végig c. írását. Ezek után a Magyar Nemzetben azzal vádolták, hogy amíg Szolzsenyicinnél ártatlanul elítélt emberek „szocialista várost építenek”, ő csak emberi mivoltukból kivetkőzött alakokat ábrázol és közelharcot a falat kenyérért, és hőse, Nekeresdi György, szabadulván odakint is „tábort” talál.

1963-ban életművéért, különösen az Igéző c. novellakötetért Kossuth-díjat kapott. A Szabad Európa rádió számolt be erről, és ott hangzott el először, hogy a „magyar Szolzsenyicin”. Mindez azonban nem akadályozta az akkori hatalmat abban, hogy írásainak megjelenését ahol csak tudják, akadályozzák.

1965 végén fejezte be újabb regényét, a Szembesítést, amelyet életműve „zárókövének” tartott. Majdnem 7 évig tartott harca, hogy a regény megjelenhessen Magyarországon. A harc a szocialista országok számára precedens nélküli eredménnyel zárult. 1971 végén a regény „kézirat gyanánt” jelent meg, korlátozott számú példányban.

Ha Magyarországon nem is, de Angliában és az USA-ban megjelent angolul, később franciául és oroszul is.

Életének végén belső emigrációban élt. A szocialista gazdasági rendszer megváltoztatására „se evolúciós, se revolúciós” utat nem látott reálisnak.

1968-ban végképp szakított a „kommunizmussal”, bár baloldali, igazságért küzdő meggyőződését élete végéig megőrizte.

1970-ben írt végrendeletében megtiltotta hivatalos temetését. Irodalmi hagyatékát egy nyilvános könyvtárban kérte elhelyezni. Akaratát nem tartották tiszteletben, még a gondolatait is meghamisították, könyveit nem adták ki, csak 1988-ban jelent meg a Szembesítés.

Elképzelni is nehéz, milyen lehet egy ember élete, akinek nincs bűne azon kívül, hogy kimondja leírja az igazat. Mit érezhet, hogy tud megbocsájtani azért, hogy élete egy részét rabként kellett leélnie.

Álljon itt egy idézet tőle, ami talán mindent megmagyaráz, emberi mivoltát megbékélését az igazságtalansággal, az ellene elkövetett jogtalansággal szemben:

"A világ nagy titka, az élet értelme szerintem az, hogy az ember élni akar. De ennek mélyén ott a még nagyobb titok: az ember nem akar becstelenül élni."

A folytatásban Marina Cvetajeva (1892–1941) szenvedélyes életéről és költészetéről lesz szó.

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!