Archívum

Csapatunk zöme két irányból közelítette meg Felsőcsatárt, mert egy buszra nem fértünk volna fel. Az egyik csoport Bucsu felől, a másik Nárai felől érkezett. Szombathelyről, Kőszegről, Sárvárról, sőt még Sopronból is jöttek résztvevők. A soproniak a Vasutas Természetjáró Szakosztályt képviselték 4 fővel.

A felsőcsatári buszmegállónál az autóval érkezők csatlakoztak hozzánk, így indultunk – tíz fő híján százan – a Pinka szurdok irányába. A tavaly rendbe tett parton haladva duzzasztót, hallépcsőt, kisebb ligetet találtunk. Társaságunk kellemesen elidőzött a gyönyörű környezetben. Kattogtak a fotómasinák, de aligha készült két egyforma felvétel. Ha Hérakleitosznak igazat adunk abban, hogy nem lehet kétszer ugyanabba a folyóba belelépni, akkor el kell fogadnunk azt is, hogy képbe merevíteni sem lehet kétszer ugyanúgy! Az örökké változó, helyenként sziklák közt vágtató Pinka „valódi” arcának megragadása hiábavaló, ám nemes próbálkozásra ösztönözte fényképészeinket. Ráadásul a felsőbb szakaszán többnyire nyugodt patak most arrafelé is kisebb folyónak hatott.
A természet a serkenő tavasz virágaival fogadott bennünket.

Hóvirággal, hunyorral, tüdőfűvel teli parton haladtunk az államhatár felé. Átlépve a magyar-osztrák zöldhatárt a burgi kőfejtő mellett, majd felett kaptattunk fel a Vashegy bortermő lankáira (Eisenberg an der Pinka Wienberg). A borospincék között sétálgattunk, voltak, akik a kilátóról körbepillantottak. Visszakanyarodtunk Vaskeresztes irányába és a keresztesi pincék között elhaladva a kerékpárúton tértünk vissza Felsőcsatárra.

A Rábai Péter vezetésével, az immár 11. alkalommal megszervezett túra – méltóan a 2004-ben elhunyt Tóth Béla barátunk embereket összekapcsoló személyiségéhez – most is új élményeket és barátokat hozott. Idekívánkozik Weöres Sándor: Öröklét című költeményének négy sora:

Mit eltemet a feledés,
egy gyík-kúszás, egy szárnyverés,
egy rezdület mely elpörög,
mulónak látszik és örök.

Képgaléria

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!