Archívum

Így érkeztünk a dömölki apátság romjaihoz, amely a bencés rend középkori kemenesaljai megtelepedésének egyedüli, ma is látható építészeti bizonyítéka. Megtudtuk, hogy az apátság első fennmaradt okleveles említése 1252-ből való. Ennél nyilván jóval korábbi, egyes kutatók szerint II. Béla alapította 1131–33 közt. Közelében két település alakult ki: Pórdömölk (később Egyházasdömölk) az apátsági jobbágyok, zsellérek, Felsődömölk (vagy Nemesdömölk) pedig a környékbeli, később nemesi rangot elnyert királyi népek szállásterületén. A monostor a 14. században egy ideig hiteleshelyként működött. Ez az időszak volt a virágkora: birtokai egészen Körmendig terjedtek. Dömölk már a középkorban Mária-kegyhelynek számított. Korabeli forrásokból tudjuk, hogy a templom csodatévő Szűz Mária szobrát a 16. században a török veszedelem elől a Pozsony vármegyei Dénesdre menekítették. A 17. század végén a középkori kolostor épülete romos volt, a 18. század első felében csak néhány szerzetes tartózkodott ott rövidebb ideig. Közöttük volt a szombathelyi születésű Lancsics Bonifác, a „Boldogasszony anyánk” kezdetű országosan elterjedt egyházi ének szerzője. A középkori monostor szalmával fedett épületmaradványait a 19. század elején pajtaként hasznosították. A 18. század elején Koptik Odó, aki korábban a salzburgi bencés egyetem tanára volt, dömölki apáttá való kinevezésekor magával hozta a Nagy Lajos királyunk által alapított osztrák búcsújáróhely, Mariazell kegyszobrának mását. Új kegytemplom épült, amelyet 1748-ban szenteltek fel. A templom körül németajkú település létesült: Kiscell. Az új templom nem csak kegyszobrával, de a Mariazelléhez hasonló pompájú szertartásaival is vonzotta a búcsújárók tömegeit. (2007-ben, Mariazell 850 éves jubileuma alkalmából, nemzetközi vándorkiállítást rendezett a Savaria Múzeum.)

A romot elhagyva meglepetéssel tapasztaltuk, hogy eltűnt a Ság hegy, mert a köd teljesen beburkolta. A párás időben tovább folytattuk utunkat a vulkáni kúp feltételezett irányába. A szőlőültetvények közt haladva egyik vendéglátónk pincéjéhez értünk. Itt kedvesen étellel, itallal fogadtak minket. Szégyen ide, szégyen oda, hatalmas pusztítást végeztünk a felszolgált földi javakban. Szalai András túratársunk egy mókás verssel köszönte meg a szíveslátást, aztán az Omega Együttes régi slágere szerint „tejfehér ködben indultunk tovább”. A jeges úton csúszkálva elértük a kráter bejáratát. Sejtelmesen derengett előttünk az egykori vulkáni működés geológiai nyomait rejtő kráterfal és a trianoni emlékmű, melynek lábától Alsóság felé vettük az irányt. Itt csapatunk kétfelé vált, mert a program fakultatív része volt a Vulkán Fürdőben való lubickolás. Utunk végén a celldömölki állomás felé menet betértünk a szépen felújított Nagyboldogasszony templomba. A vonaton eszünkbe ötlött Berzsenyi Dániel „Búcsú Kemenesaljától” című versének kezdősora:
„Messze setétedik már a Ság teteje…”

Képgaléria

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!