Aktuális

Aktuális

Oroszok a spájzban

1945 kora tavasz, Söpte

2020.06.09

Foki Éva családi történet sorozatát édesanyja visszaemlékezésével folytatjuk.

A söptei ház

Édesapám katona volt, nem volt otthon, a Lajos (testvérem) Salköveskúton volt a menyasszonyánál. Mi hárman (nagyapám, anyám, meg én) a szomszédban voltunk. Megjelentek az első orosz katonák fegyverrel. Németeket kerestek, meg azt kiabálták, hogy ur-ur. A szomszéd egyik Szombathelyről oda menekült rokona átszaladt a konyhából a kamrába, levette a felső kabátját, mert az elég jó állapotban volt, mert azt hitte, hogy urakat keresnek. Akkor döbbentünk rá, amikor a szomszédék lányának lecsatolták a kezéről az órát, hogy nem urakat, hanem órákat keresnek. Aztán hazamentünk. Amikor hazaértünk, nálunk a házban már orosz katonák voltak. Kézzel-lábbal magyarázták, hogy innen menjünk el, mert a repülőtér miatt itt biztosan lesznek harcok.

Végül egész Salköveskútig menekültünk és egy bunkerba húzódtunk. Megint jöttek orosz katonák, németeket kerestek, kitereltek minket a bunkerből. Anyám ridiküljét egy katona elvette, de amikor ezt a tiszt meglátta, odavágta a ridikült, el is tört a csatja, a katonának meg eltörte a kezét. Anyu megijedt, és ami nálunk volt érték, jegygyűrűje, lánca, az én fülbevalóm összeszedte, és a mellébe rejtette egy kis zsebkendőbe. Mire aztán a bujkálás után hazaértünk a kis zsebkendőbe rejtett ékszerek is elvesztek. Nem is lettek meg soha többé.

Mikor pár óra múlva Salköveskútról hazaértünk, a Lajos is jött velünk. A kert felől jöttünk. Megdöbbenve tapasztaltuk, hogy az udvarunkon egy halom ló, szekerek, orosz katonák etették, itatták a lovakat. A lakás úgy nézett ki, mint a csatatér. A bejárati ajtó előtt ott volt anyám rézüstje, amiben a tojáshabot szokta verni, az össze volt taposva. Az előszobában volt a postának az íróasztala (mert a mi házunkban volt a helyi posta), onnan a papírok széjjelszórva. Tele volt vele az előszoba. A konyhán egy nagy asztalfiók kiborítva, az üres fiók közepébe egy üveg lekvár állt, amit a spájzból vettek ki. A szobába belépve a szekrény rá volt borítva az ágyra. A másik szobába vezető ajtó el volt barikádozva egy asztallal. Az asztal mögül a belső szobából egy tiszt vodkát mért a katonáknak. Anyu rettenetesen fel volt háborodva. Veszekedett a tiszttel. Az anyám kezébe akart nyomni egy üveg vodkát, hogy megnyugtassa. De ez őt nem nyugtatta meg. Végül dúlva-fúlva kimentünk az udvarra. A tiszt jött utánunk. Ráparancsolt a katonákra. 5 perc múlva az egész társaság eltakarodott. Valószínűleg nem anyámtól ijedtek meg, hanem parancsot kaphattak.

Foki Éva édesanyja orosz katonával

Egy másik alkalommal két fegyveres katona jött, és minden épkézláb embert összeszedtek valami földmunkákhoz, ezért anyámat, és a Lajost is elvitték. A papát a jegyzőirodába vitték, mert borzasztó felfordulás volt, és kellett valaki, aki rendbe teszi az iratokat. Egyedül én nem maradhattam a házban. Átmentem a szomszédba, ahol egy öreg bácsi vigyázott még rajtam kívül 5–6 gyerekre. Mi gyerekek az udvaron játszottunk, és a kerítésen át láttam, hogy valakik mozognak, rámolnak a házunkban. Kosárszám hordták ki a holmiinkat a ház elé. Észrevettem, hogy egy asszony nyakában, aki mint később kiderült, orosz volt, megláttam az én kedves nyakláncomat, és a kerítésen keresztül elkezdtem vele perelni, hogy adja vissza. Mikor anyámék a munka után hazakeveredtek, el voltak csodálkozva, mert közben a házunkat elfoglalták az oroszok. Ugyanezen a napon apám is betoppant az udvarra, aki katona volt, de lelépett egy haverral, mert a vonatukat szétbombázták. Így már hatan álltunk az udvarunkon: anyám, apám, a katona haverja, nagyapám, a Lajos és én. A parancsnok, aki mint kiderült orvos volt, csodálkozott, hogy kik vagyunk, mert neki azt mondták, hogy innen elmenekültek nyugatra. Hat embernek helyet kellett biztosítani. Nehezen értettek szót. Végül apu mondta, hogy nyugalom, megoldjuk. Összeszedtük a holminkat és beköltöztünk a kamránkba. Ott éltünk kb. fél évig. A házban, a kisszobában fogorvosi rendelőt rendeztek be, a nagyszobában meg a konyhában a frontról hozott sebesülteket látták el. Petróleumlámpákkal lehetett csak világítani, villany még nem volt bevezetve a házba. A sebesülteket mindig éjszaka hozták és látták el. Reggelre már csak a személyzet maradt. Kb. fél évig tartott ez az állapot, hogy egy elsősegélyhely működött a házban, aztán elmentek, és mi visszaköltözhettünk.

Apám, aki szabó volt, a kamrában dolgozott, az oroszoknak is. Húsvét közeledtével apu nem akart dolgozni. A nagy szabóasztalát letakarta, majd az ünnep elmúltával, amikor folytatni akarta a munkát, észrevette, hogy a tiszti egyenruhát, amin éppen dolgozott, ellopták. Amikor jött érte a tiszt mondta neki, hogy mi történt. Nyomozás lett a dologból, de nem találták a tolvajt. Aztán egyszer mégiscsak megjelent a tiszt. Kifizette apámnak a munkát. Ő meg nem értette. A tiszt elmagyarázta neki, hogy megismerte a ruháját egy másik katonán, akit mi is ismertünk. Egy magyarul is tudó ukrán volt, akit többször hoztak magukkal tolmácsolni. Az ukránt soha többé nem láttuk.

Innen csak hozzáteszem anyám fenti történetéhez, hogy apám elmesélte: egyszer, amikor náluk is, meg a szembe szomszédjuknál is orosz katonák voltak elszállásolva, a szemben lakó ukrán katona átjött hozzájuk és elvitt tőlük egy takarót. Amikor ezt elpanaszolták a náluk lakó orosz katonának, az átment. Egy lövést hallottak, meg este egy teherautót elmenni a ház előtt. Amikor az orosz katona visszajött, csak annyit mutatott, hogy pszt. Ebből sejteni lehet, hogy mi történhetett az ukrán katonával, aki ellopta egy tiszt ruháját.

Foki Éva


Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!

Segítsd munkánkat egy megosztással!

Vissza