Archívum

Tudvalévő, hogy az éti csiga latin neve Helix pomatia – innen az idő lassú, de biztos elmúlását jelképező kedves figura beceneve. A kiállítás, amelybe egy őskori sövényfalú ház bejáratán át lehet bejutni, az időszámításunk előtti időből 6000 évet ölel fel. Bevezető folyosóján színpompás csigákat, kagylókat, továbbá időskálát és a lelőhelyeket feltüntető remek térképeket láthatunk.

A késői neolitikum, korai rézkor jellemző kultúrája a Dunántúlon a Lengyel-kultúra. A Tolna megyében található Lengyel nevű község határában feltárt lelőhelyről nevezték el. A rézkor kezdetén még csak ékszerek készültek a két ismert és használt fémből, aranyból és rézből, később azonban már eszközöket is gyártottak belőlük. A késői neolitikumban megváltozott az edények díszítési módja: a festés vált elterjedté. Festékalapanyagként a természetben található anyagokat, szenet, összetört kagylót, vörös és sárga földfesték rögöket használtak. Szombathelyen, a Metró Áruház építését megelőző feltárások során előkerült egy kocsikerék modell, amelyből arra következtethetünk, hogy már 5–6000 évvel ezelőtt is ismerték a kerekeken guruló közlekedési eszközt. Kb.4- 500 évvel később jelent meg a Balaton-Lasinja kultúra (középső rézkor). Ekkor, sőt már a neolitikumban is élénk kereskedelem folyt. Az erre a célra használt közlekedési útvonalakat évezredekkel később is használták (pl.: az ún. Borostyánkő út).

A bronzkor kezdetén (Kr. e. 2700/2500) csökkent a népesség, megritkultak a települések. Kisebb kiterjedésű településeket találnak a régészek a Nyugat-Dunántúlon is ebből a korszakból. Ennek oka talán az, hogy megváltozott az éghajlat és a növénytakaró: hűvösebb lett az időjárás, mint a rézkor idején volt. A korszak középső szakaszának jellegzetes, homokóra alakú edényei Zsennyén kerültek elő. Különlegesek az úgynevezett kenyéridolok, amelyek vagy vallási tárgyak, vagy valamilyen értékmérők lehettek. A korszak egyik temetőjét Zsennye-Kavicsbánya területén tárták fel a Savaria Múzeum régészei. Jellemző temetkezési forma a „csontvázas temetkezés” volt. Tehát nem hamvasztották el a megholtakat, akik alvó pózban, tehát oldalukra fektetve, felhúzott lábakkal feküdtek sírjukban. Helyi sajátosság, hogy a férfiakat és a nőket eltérő tájolásban helyezték örök nyugalomra: a férfiakat Nyugat – Kelet, a nőket Kelet – Nyugat irányba tájolva fektették a sírgödörbe.
Az őskor utolsó szakasza, a Kr. e. 9. és 8. század fordulóján kezdődő vaskor, amelynek első szakaszát egy ausztriai lelőhely alapján Hallstatt-kultúrának neveztek el a régészek. Ekkor kezdtek vasból fegyvereket és szerszámokat készíteni a Dunántúlon, de a bronz szerepe továbbra is megmaradt. Hallstatt-kori a Vát község közelében talált téglatest alakú, állatfejekkel díszített nagyméretű oltár is, amely talán a kiállítás leglátványosabb tárgya. A Hallstatt-időszak végén már felbukkantak a Dunántúlon a középső vaskori szkíták tárgyai. A keleti eredetű szkíták jellegzetes fegyvere a három élű nyílhegy volt. Csontból készült a gyakran madárfejjel díszített bogozó, vagy másként csomóbontó eszközük. Ezt talán a lótartás során használták a kötelek csomóinak meglazításához.
A vaskor végén a Kárpát-medence nyugati területein a kelták éltek. Egyik településük Sárváron került elő, ahol földbe mélyített edényégető kemencét találtak a régészek. A kelták terjesztették el a Kárpát-medencében a lábbal hajtós fazekaskorongot. Jellegzetesek a grafittal készített és pecsételt díszítésű kerámiaedényeik, üveg karpereceik és üveggyöngy ékszereik. Házigazdánknak Farkas Csillának (és Félixnek) köszönhetően fantasztikus időutazáson vehettünk részt, melynek során újabb hasznos ismeretekre tettünk szert az őskori népek jellemzőiről.

Képgaléria

Tetszett a cikk? Oszd meg másokkal is!