Izgalmas próbával vezette rá Tóth Kálmán a foglalkozáson jelenlévÅ‘ múzeumbogarakat arra, hogy melyik anyag is adta a hallstattiak jólétét és vezetett felemelkedésükhöz az Å‘skorban. ElkendÅ‘zött szemmel Ãzleltek, tapintottak, szagoltak a gyerekek különbözÅ‘ anyagokat. KÃsérte is nagy nevetés és félsz ezt a játékot! A felismerésekrÅ‘l lista készült, amibÅ‘l kiválasztották a vaskorban használt anyagokat, köztük az étkezési sót.
A játékot Kami úti élménybeszámolója követte, amelyben nem csak a csodálatos táj lebilincselÅ‘ szépségére, de a térség régészeti kincseire is ráirányÃtotta a jelenlévÅ‘k figyelmét. A bronzkorban és a korai vaskorban használt hallstatti sóbányákból fa- és bÅ‘rtárgyak, textilek konzerválódott maradványai kerültek elÅ‘. SÅ‘t, a valószÃnűleg a Kr. e. 330 körül bekövetkezett kÅ‘omlás során szerencsétlenül járt három bányász mumifikálódott testének elÅ‘kerülésérÅ‘l is szól a fáma. Sajnos ez utóbbiak elvesztek a tudomány számára.
„Közel kétezer sÃr adott itt ama korról meglepÅ‘, s majdnem tökéletes képet. Az eltemetés módja kétféle: a halottat vagy eltemették, vagy megégették. A megégetetlenül eltemetett holtesteket ruházatukban, ékszerükben, gyakran fegyvereikkel, különbözÅ‘ szerszámokkal, agyagedényekkel, stb. együtt helyezték kellÅ‘leg elkészÃtett sÃrjukba. A föltalált csontvázakból Ãtélve, az eltemetettek valamely nagy, erÅ‘s, s jól megtermett emberfajhoz számÃthatók. A koponya röviden jellemezve: hosszú és keskeny …, kiálló tarkóval és keskenyebb, hátrahajló homlokkal. Az arcz hosszúkás, kimagasló orral, kissé elÅ‘renyúló … felsÅ‘, kidudorodó alsó állkapoccsal és függÅ‘legesen álló, nem elÅ‘renyúló pofacsonttal. Ez tehát ugyanaz a tÃpus, melyet – mivel a germán sÃrokban is elÅ‘fordulnak – germán tipusnak neveznek s a melyre nézve a nagy, szÅ‘ke hajú, kék szemű germánok a legismertebb példát mutatják.”