Káldy Lajos

Különös terrénuma a dokumentációnak az akvarellfestés - archivál, de mégis ad valamilyen esztétikai többletet. Pedig bevallottan nem akar „művészkedni”, inkább csak rögzíteni, helyzetbe hozni, nézÅ‘pontot adni. Ennek ellenére ráadást ad: el tudom képzelni a legnehezebbet, magát az idÅ‘t, azt, amit megjelenít - régmúltat, közelmúltat, tegnapot. És az akvarellen, kidolgozatlansága, jel-szerűsége ellenére mégis el tudok képzelni régi vágyakat - a mi esetünkben például azt, amelyrÅ‘l az érett férfiak szoktak beszélni; az írók például, akik azt mondják, hogyha megöregszem: pincét akarok. Nem pénzt, hatalmat és sikert kívánnak maguknak - egyszerű szÅ‘lÅ‘t és pincét. Ahová kiballaghatnak és a fehérre meszelt falak elÅ‘tt egy kÅ‘asztalnál üldögélhetnek. A diófa lombjai alatt az élet és halál ezernyi fényérÅ‘l elmélkedhetnek. Sokszor láttam szÅ‘lÅ‘hegyeken, fÅ‘leg az elhagyatottakon, épp ezt a képet: ül, moccanatlanul a pincéje elÅ‘tt egy idÅ‘sebb férfiú, szinte zeuszi magányban. Krúdy-Szindbád is errÅ‘l beszél, amikor azt mondja, ott a vérvörös és sötétkék szÅ‘lÅ‘k közt, az asztal kÅ‘lapjára támaszkodva mindent meg kell tudni, ami fáj az embernek s mindent kissé el is kell felejteni, hogy aztán írni, beszélni, festeni tudjunk róla. Káldy Lajos festményein nincs ember. Nincs, mert jelenlétét nem tartja fontosnak - vagy akkor másról szólna az Å‘ története. Nem erre figyel - Å‘ pincefestÅ‘. A poétikus pusztulásé. Az elvadult, lerobbant szÅ‘lÅ‘hegyek dokumentációját végzi. Káldy Lajos leltározza nekünk a múltat - legszívesebben és legihletettebben a régi, zsúptetÅ‘s pincéket, amelyek fÅ‘leg Nyugat-Magyarországon voltak divatosak. Amelyek Å‘t a szülÅ‘földjéhez kötik. S amelyekbÅ‘l ma már alig látni; amíg rozsszalmát is termeltek, mindenfelé népszerűek voltak. De ez a klasszikus magyar tájkép örökre eltűnt - zsebkendÅ‘nyire felparcellázott szÅ‘lÅ‘hegyeinken leginkább üdülÅ‘telkek sorakoznak csapnivaló, siralmas víkendházakkal, itt-ott legfeljebb romhalmazok emlékeztetnek a gyönyörű pincesorokra. Az utolsó, még fellelhetÅ‘ tanúkat gyűjtötte kötetbe a pincefestÅ‘ Káldy Lajos. „A pince két részbÅ‘l áll. A belsÅ‘ pince kÅ‘boltozat. Ebben a boroshordók állnak. Asszonynak, idegennek, gyereknek, házi ebnek itt nincs mit keresnie. Ide csak a gazda jár s felnÅ‘tt fia. A külsÅ‘ pince földes épület. Ebben áll a sajtó, a kád, s az összes szüretelÅ‘ szerszám. A gazda ide hozza ki a bort a belsÅ‘ pincébÅ‘l, s itt kínálja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával.” Eötvös Károly 19. századi szövege szinte minden lényegeset elmond a Kárpát-medencei pinceépítészetrÅ‘l. Káldy Lajos, a pincefestÅ‘ ennek a pusztuló világnak járt utána és örökítette meg - s „itt kínálja jó szívvel, szeretettel, vidám orcával”.

1000 Ft.-