A fenti események vége egybeesik a Rajna- és a Duna-vidék már korábban érzékelhetÅ‘ feszült politikai, katonai helyzetének további élezÅ‘désével. A germán népek Kárpátoktól északra történt vándorlásai jelentÅ‘s nyomást gyakoroltak a köztük és a római limes között élÅ‘ rokonaikra is. Ezek a határ menti törzsek pedig igyekeztek segítséget kérni vagy letelepedési lehetÅ‘séget kapni a birodalom határain belül. A római diplomácia a párthus háború alatt ügyesen hárította ezeket az igényeket, de 166-ra a helyzet tarthatatlanná vált. Az események nagyon nehezen rekonstruálhatóak a források hézagossága miatt.
Valamikor 166–167 fordulóján a longobárdok és lakringok mintegy 6000 fÅ‘s csapattal megtámadták Brigetio légiós táborát. Támadásukat a tartományi hadvezetés a helyi csapattestek összpontosításával még vissza tudta verni. 169-ben azonban olyan támadás érte a birodalom középsÅ‘, pannoniai szakaszát, amire a pun háborúk óta nem volt példa. Az egyesült germán törzsek rászabadultak a Duna menti tartományra, és rabolva, fosztogatva egészen Itáliáig jutottak. Még Aquileiát is megostromolták, számos kisebb települést kifosztottak. A pánik eluralkodott az impérium lakosságán.
A képen Marcus Aurelius 166–167 folyamán kibocsátott aureusa. (Fotó: Móricz Péter)
ErrÅ‘l az eseményláncolatról mesél nekünk a katafai kincs maga, és benne Marcus Aurelius 166–167 folyamán kibocsátott aureusa. Az érme felirata alapján M[arcus] ANTININVS AVG[ustus] ARM[enicus] PARTH[icus] MAX[imus] császár gyÅ‘zelmet aratott Armenia felett, és egyben a párthusok legnagyobb legyÅ‘zÅ‘je. Ennek megerÅ‘sítése olvasható a hátlapon, ahol TR[ibunicia] P[otestas] XXI IMP[erator] IIII CO[n]S[ularis] III címek mellett, ami a kibocsátás dátumára utal, a gyÅ‘zelmet megtestesítÅ‘ Victoria istenasszony képe látható. Az éremkincs elrejtésére tehát ennek a pénznek a kibocsátása után kerülhetett sor. Ami azt jelenti, hogy az összegyűjtött pénzösszeget a Rába-völgyének jobb parti peremén emelkedÅ‘ erÅ‘d egyik ott szolgálatot teljesítÅ‘ katonája rejthette el a 169-es, elsöprÅ‘ erejű barbár támadás idején. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy emberünk áldozatul esett-e a támadásnak, vagy sikerült-e elmenekülnie. Egy biztos: elrejtett kincséért nem tért vissza soha.
Marcus Aurelius lovas szobra a Piazza del Campidoglio-n.
Marcus Aurelius császár az elsÅ‘, elsöprÅ‘ erejű támadás után azonnal megtette az ellenlépéseket. Uralkodótársával haladéktalanul Aquileiába sietett. Közben két légiót állított fel a BorostyánkÅ‘ út védelmére. A mai szlovéniai Celije környékén, a Szávánál egy tábort építtetett a számukra, hogy megakadályozza a további betöréseket Itáliába. Ezzel egy idÅ‘ben megindult a rablóhordák kiszorítása Pannonia területérÅ‘l. Mindeközben halt meg, minden bizonnyal járvány következtében uralkodótársa, Lucius Verus. Ezért vissza kellett térnie Rómába, és csak a temetés után vette át ismét a fÅ‘parancsnokságot a dunai hadszíntéren.
Mindezen csapások mellett a párthus háborúk idején Szíriában, az ott harcoló csapatok között egy ismeretlen eredetű, keletrÅ‘l behurcolt járvány tört ki, amelyet a párthus frontról visszatérÅ‘ katonák a birodalomban is elterjesztettek. Így Pannonia lakosságát nem csak a germánok és a jazigok, de fertÅ‘zÅ‘ betegség is pusztította. Persze nem csak itt, hanem a birodalom más területein is. Marcusnak rabszolgákat, gladiátorokat, sÅ‘t az ellenfél embereibÅ‘l kényszersorozott barbárokat is be kellett vetnie a hadműveletek során.
Markomann-szarmata hadműveletek
Az ellentámadás határozott volt és kegyetlen. 171-ben már a Duna bal partján, a markomannok, kvádok, szarmaták földjén folytak a hadműveletek. A római hadvezetés a „felperzselt föld” taktikájával igyekezett rákényszeríteni ellenfeleit saját területük védelmére. Ez a barbár települések felégetésével, gyakran a lakosság lemészárlásával járt, aminek részletei Marcus Aureliusnak a háború után, Rómában felállított oszlopán is láthatóak.
A háború elsÅ‘ szakasza 175-re nagyon szigorú feltételekhez kötött békével ért véget. A teljesíthetetlen békefeltételek miatt azonban 177-tÅ‘l ismét támadások érték a birodalom pannoniai határait. ErrÅ‘l tanúskodik a Savaria nyugati határában, 117-körül elrejtett, 978 darabból álló, Marcus Aurelius 177. évi veretével záródó ezüst denarius kincslelet.
A császár a következÅ‘ évben ismét kénytelen volt személyesen vezetni a hadmozdulatokat. FÅ‘hadiszállása Pannonia Superior provincia fÅ‘városában, Carnuntumban volt, ahonnan már csak haló poraiban tért vissza Rómába. 180 márciusában, 59 éves korában, a barbár határvidék Vindobona (ma Bécs) nevű légiós táborának kórházában, ahova minden valószínűség szerint a birodalomba behurcolt járványos betegség kényszerítette, békésen, álmában költözött el e világból. Sorsát a sztoikusokhoz illÅ‘ türelemmel és belenyugvással fogadta. Az utolsó „jó császár” távozott így, aranybetűkkel beírva nevét az uralkodók egyébként elég kétes hírű társaságának listájára. A filozófus, aki egész életében lelki nyugalmának megteremtésére törekedett, miközben birodalmának védelme érdekében a legkegyetlenebb háborúk vezetésére kényszerítette a sors (amelynek – választott értékrendje szerint – alávetette magát), halálával pontot tett a Római Birodalom legvirágzóbb korszakának végére.
Ezzel ér véget történetünk, amelyet a katafai katonai megfigyelÅ‘pont területén talált 18 aranypénz mesél nekünk.
Varga Péter (Cserga)