„Ott lenn a földön csak garas jutott,
s malomköveket hordtam én mióta.”
Amikor valaki már 17 évesen „halálverset” ír, az sok mindenre enged következtetni.
„Gyerekkort adtál – mese-éknek
Tizenhét lettem – adj halált!”
Egész élete szenvedély volt. Jó és rossz szenvedély, de mindig Å‘szinte, mindig nyílt és egyenes. Másoktól csak annyit követelt, mint amennyit magától: Mindent. Szinte gyerek volt még, amikor meghalt az édesanyja és Marina 16 évesen kénytelen volt önállósodni, 18 évesen pedig önerÅ‘bÅ‘l publikálta elsÅ‘ verseskötetét.
19 évesen férjhez ment Szergej Efronhoz, három gyermekük született. Magánéletében nagy volt a zűrzavar, szerette férjét, szerette a férfiakat, de szerette a nÅ‘ket is. Voltak, akikkel hosszabb-rövidebb ideig együtt is élt.
Marina Cvetajeva: Én téged elpöröllek
1916-ban elutazott húgához Anasztaszijahoz Alekszandrovba. Mint késÅ‘bb írta az alekszandrovi nyár volt életének legboldogabb idÅ‘szaka. FelhÅ‘tlen napok voltak, több gyönyörű versciklus is született itt.
25 évesen éri az 1917-es októberi forradalom, amely felforgatta magánéletét. A polgárháború alatti nélkülözés nagyon megviselte Marinát: lefogyott, megcsúnyult, két éves kislányát árvaházba adta, hogy talán ott jobb lesz neki, de tévedett, 1920-ban a kislány a szó szoros értelmében éhen halt. Férje, Szergej Efron a Fehér gárdához csatlakozott majd Prágába menekült. 5 évig nem is látták egymást. Marina összeomlott: „Isten büntetése ez.” Nehéz döntés után kivándorló útlevelet szerzett, és 1922-ben Berlinbe ment, ezután 17 évig nem látta újra a hazáját. 1939-ben tért vissza Moszkvába, nem sejtvén milyen borzalmak várnak rá.
A sztálini Szovjetunióban mindenki gyanús volt, aki élt külföldön. Marina húgát is letartóztatták, és a két nÅ‘vér soha többé nem látta egymást. Minden ajtó bezárult elÅ‘tte a „hivatalos” szovjet írótársadalom tudomást sem vett róla, senki sem segített.
Újra egyesült a család, Szergej kapott egy kis házat Bolsevóban. Lányát letartóztatták, száműzték, késÅ‘bb 43 évesen felmentették. Férjét is letartóztatták, majd kétévnyi fogság után 1941-ben fÅ‘be lÅ‘tték. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy az 1990-es levéltári adatokból kiderül, hogy két éves kínzás ellenére senkit sem vádolt hamisan, magáról sem, másról sem mondott mást, mint az igazat.) Marina élete egyre elviselhetetlenebbé vált. 1941 augusztusában kitelepítették Tatárföldre Jelabugába. Egy paraszt családnál vettek ki szobát a fiával, de szerettek volna átköltözni Csisztopolba, s ezért engedélyért folyamodtak, hogy ott dolgozhasson mosogatólányként az Irodalmi Alap ebédlÅ‘jében. 1941. augusztus 28-án tért vissza Jelabugába, hogy elÅ‘készítse az átköltözést. Hogy aztán mi történt ezután, mi okozhatott „rövidzárlatot” nála senki nem tudja pontosan, de sejtésünk lehet.
1941. augusztus 31-én felakasztotta magát a faház gerendájára. Szeptember 22-én temették el az ottan temetÅ‘be. Pontos nyughelye máig ismeretlen. Fiához írta búcsú levelében:
„Bocsáss meg, de folytatni még rosszabb lett volna. Értsd meg, nem tudok tovább élni! Papának és Ariadnának mondd meg, hogy utolsó percemig szerettem Å‘ket. Zsákutcába jutottam.”
Marinát halála után elfelejtették, mintha nem is létezett volna. 1957-ben indult el Cvetajeva irodalmi rehabilitációja, amikor is Münchenben kiadták a Hattyúk tábora című kötetét. 1961-ben önálló kötete jelent meg, kemény valutáért exportálták nyugatra, a feketepiacon pedig csillagászati összegeket ért egy-egy példány. Lánya, Ariadna archívumot hozott létre, és 57-ben bekövetkezett halálakor kikötötte, hogy csak a 21. században lehessen kutatható. 1992-ben Marina születésének 100. évfordulóján II. Alekszij, Moszkva és egész Oroszország pátriárkája személyesen celebrált érte gyászmisét. A kérdésre, hogy: „Egy öngyilkosért? Mi az indok?” Két szóval felelt: Ijubov narodnaja (a nép szerette). Ugyancsak születésének 100. évfordulójára nemzetközi szimpóziumot tartottak, amelynek anyagát 1994-ben publikálták. 1994 és 1995-ben 7 kötetes teljes életműkiadás látott napvilágot.
Egyetemi tanulmányaim idején belefutottam Cvetajeva verseibe. Már akkor is megfogott az a mérhetetlenül szomorú hangvétel, az a melankólia, ami az elmúlással kapcsolatos verseibÅ‘l áradt. Bár, amikor szerelemrÅ‘l írt, az sem volt mindig egyértelműen vidám, és önfeledt. Kicsit mindig borongós volt felette az ég. Sokszor töprengtem el azon, már jóval korábban is, mit ér, ha különleges vagy, ha zseni vagy, ha az elismerés és a világhírnév csak halálod után lesz a tiéd, s amíg élsz csak nyomor, számkivetés és nélkülözés jut.
Marina Cvetajeva: Eljő a nap
Dr. Major Gyöngyi