Szombathelyen a KÅ‘szegi utcában, az akkori Városi Tanács szomszédságában laktunk. A ház 14 családnak adott otthont. A lakások komfort nélküliek voltak, illemhely és víz az udvar közepén volt, oda kellett kijárni. Erre azért hívom fel a figyelmet, mert ez a késÅ‘bbiekben nagy veszélyforrás volt.
A PetÅ‘fi Sándor utcai általános iskolába jártam. Az iskolába a KÅ‘szegi (vagy talán akkor átmenetileg Nikosz Beloiannisz) utcán át, a szovjet városi katonai parancsnokság (volt Kamondi vendéglÅ‘) elÅ‘tt elhaladva kellett mennem. Október 23-án csak az tűnt fel, hogy az ott mindig posztoló katonát nem láttam, pedig sokszor megszólítottam így: „Karandás?” – és néha egy ceruzacsutkát adott. Az udvari részen most nem voltak a megszokott könnyű katonai járművek. Annyira azért nem volt feltűnÅ‘, hogy az iskolából elkéssek. Siettem a PetÅ‘fi utcán a Schlamadinger pékség elÅ‘tt, ahol mindig finom kenyérillat volt, az iskolába. Kedd, akkor irodalom, élettelen természet, orosz, ének, számtan. Csak öt óra! Sajnos torna ma nincs, pedig a „Pipás Pista” bácsi ki szokott vinni minket a Széna térre focizni.
A tanítás a szokások szerint zajlott, de az utolsó óra vége elÅ‘tt bejött az igazgató (Kokoly Nándor), valamit sugdolóztak, utána közölték: csomagoljunk és mindenki egyenesen haza menjen. Nem tudtuk mi történt, de indultunk haza. Otthon a lakótársak sugdolóztak, nyíltan senki sem mert beszélni. Hallani lehetett: felgyújtották Pesten a „Szabad Nép”-et, Rákosi eltűnt, lehet, hogy Moszkvába ment. Biztos hírt nem tudtunk, rádiónk nem volt. A rádiótól még 1945-ben megszabadítottak a ruszkik, mert tetszett nekik a varázsszemes készülék. A házban volt olyan lakó, akinek volt „pletyka rádiója”, tÅ‘le vártunk híreket, de azt mondta, csak zenét adnak.
A városba gyakran el kellett mennünk, vásárlásra néha a gyerekeket küldték. A jegyes tejért mindig én mentem. Kicsit csavarogva láttam – a Sztálin úton a villamos kitérÅ‘nél –, a pártszékház ablakán kidobált iratok és pártkönyvek felgyújtásával készített máglyát. A Kovács szállónál a Magyar-Szovjet Baráti Társaság ablakán kidobott iratokat égették. Itt voltam, amikor az állomásnál az utcába befordult egy tank és lövések hangja hallatszott. A kapualjakba menekültünk, de nem volt veszély, mert kiderült, hogy nem ruszkik jönnek.
A szovjet városi parancsnokság ajtói fel voltak törve, én is bemerészkedtem, senki nem volt ott. A falon egy óriási Szovjetunió térkép lógott, rajta Magyarország, mint a Szovjetunió része.
A városban viszonylag csendesen teltek a napok szombat (november 3.) estig. Vasárnap a püspöki misére jelentkeztem ministránsnak. Ezt a misét a szombathelyi Berzsenyi Rádió is műsorára tűzte. Éjjel valószínűleg a Huszár úti orosz laktanyába összevont haderÅ‘k rövid idÅ‘ alatt elfoglalták a várost. A lakásunk szomszédságában lévÅ‘ Városi Tanács kapuját tank döntötte be, mindenre és mindenkire lÅ‘ttek, ami mozgott. Az udvaron ólak voltak, a benne tartott nyulakat és baromfikat a tanács ablakából lelÅ‘tték. A házban senki nem mert sem vízért, sem szükségbÅ‘l mozdulni. Amikor késÅ‘bb valaki óvatosan ki mert menni a házból, csak azt mondta, két tankot lát az utcában.
Megváltozott a város képe, az utcákon tankok álltak mellette felfegyverzett katonák. Amikor már távolabbra merészkedtem, láttam, hogy a Haladás pálya melletti palánkok mögött már nem állnak teherautók és könnyű harckocsik.
A Perint partján egy mongoloid képű katona azt kérdezgeti? „Szuez?”
Az ismerÅ‘sök, barátok közül többen átlátva a várható következményeket, elhagyták az országot. A szomszéd házból N. Béla tornatanár a testvérével, Lacival, a bÅ‘rgyógyász orvos fia, H. Géza tudomásom szerint Amerikába távoztak.
Gyermekfejjel hosszú ideig csak emlékezetemben tarthattam meg a történteket, az „ellenforradalom” hangoztatásakor nem lett volna jó beszélni róla.
Rábai Péter