A detektoros rádió nem más, mit az erÅ‘sítÅ‘ nélküli, legegyszerűbb rádiókészülék, amely az amplitúdó modulált rádióadás vételére szolgál. „Amplitúdó modulációról”, vagyis: igen szapora elektromágneses hullámokra ráültetett hanghullámokról van szó. A keletkezÅ‘ jel egy nagyfrekvenciás hullám, amely nagyságát a hanghullám függvényében változtatja. Vas megyében akkoriban a gyöngyöshermáni adóállomás jóvoltából a PetÅ‘fi Rádiót lehetett fogni.
A detektoros rádióhoz nem kell sok alkatrész. Egy rezgÅ‘kör egy tekercsbÅ‘l és egy kondenzátorból áll, amelyre egy hosszú dróthuzalt (antennát) kell kötni a rezgÅ‘kör egyik oldalára, a másik oldalát pedig földelni kell. A rezgÅ‘kört ráhangoljuk a legközelebbi adóállomás frekvenciájára és a rezgÅ‘körben keletkezÅ‘ jelet diódával egyenirányítjuk. Tehát a jelnek csak azt a felét engedjük a diódán keresztül, amelyre inkább a hanghullám jellemzÅ‘, a nagyfrekvenciás tartalmat pedig megszűrjük egy kiskapacitású kondenzátorral. Az így keletkezÅ‘ hangfrekvenciás jeleket nagy ellenállású fejhallgatóval hallhatjuk. Egy korabeli fényképpel illusztrálom a készülék elvi felépítését. A detektoros rádió természetesen sokféle változatban készült, mi a kollégiumban szappanos dobozba rejtve a fejpárnánk alatt tartottuk, az antenna a vaságy sodronya volt.
Most néhány tudnivaló az elektroncsövekrÅ‘l. A fejlÅ‘dés persze nem állt meg. A ’60-as évek elején az otthoni rádiókészülékek még elektroncsövesek voltak, de már tranzisztorosok is voltak forgalomban. A technikumban mi még elektroncsöves rádiót építettünk, de mint amatÅ‘rök, a tranzisztorokat már erÅ‘sítÅ‘ elemként használtunk. Ez volt az az eset, amikor a diákok elÅ‘bbre jártak a technikában, mint az oktatóik.
Az elektroncsÅ‘ olyan aktív eszköz, amelynek működése az elektronok vákuumban, vagy gázzal töltött térben való áramlásán alapul. Többnyire hengeres védÅ‘burában rögzített, elektródákat tartalmazó, légmentesen lezárt elektronikai eszköz, amelybÅ‘l az elektródák a működtetéshez ki vannak vezetve. Ha az elektroncsÅ‘ belsejében légritkított tér, azaz vákuum (10-1 Pa) van, akkor vákuumcsÅ‘rÅ‘l, ha kisnyomású gáz van, akkor gáztöltésű elektroncsÅ‘rÅ‘l beszélünk. Az elektroncsöveket egyenirányításra, erÅ‘sítésre, rezgés keltésére illetve kijelzésre használták.
Egy kis történelem:
Thomas Alva Edison 1883-ban fedezte fel, hogy az izzó fémszál elektronokat bocsát ki magából.
1904-ben, Edison felfedezése alapján elkészítette az elsÅ‘ diódát, amely a fűtÅ‘szálon kívül katódot (elektronkibocsátó eszköz) és anódot (pozitív töltésű lemez, amely vonzza a negatív töltésű elektronokat) tartalmaz. Az eszköz csak egyik irányba vezeti az áramot.
Lénárd Fülöp alkalmazott elÅ‘ször rácsot elektronáram vezérlésére, de az elsÅ‘ triódát 1905-ben Lee de Forest alakította ki, a lemez anód alkalmazásával.
Artur Wehnelt felfedezte az oxikatódot, nevét a Wehnelt henger, a képcsövek speciális hengeres katódja Å‘rzi.
1906-ban John Ambrose Flemming felfedezte az elektroncsövet. Már látszik a következÅ‘ korszak, amelyet az elektroncsÅ‘ és a nagy távolságú távközlés idÅ‘szakának nevezhetünk.
1913-ban Alexender Meissner a visszacsatolás alkalmazásával megszerkesztette az elsÅ‘, csillapítatlan rezgéseket keltÅ‘ elektronikus oszcillátort, amely lehetÅ‘séget adott a késÅ‘bbi „szupervevÅ‘k” építésére.
Amikor az emberek egyre többen akartak rádiót hallgatni, megnÅ‘tt az igény a már élvezhetÅ‘ hangerÅ‘, továbbá a több adó miatt az adókat jobban szétválasztó képességű (szelektivitású) rádió vevÅ‘készülékek kifejlesztése iránt. Hamar be is vezette az ipar (a korábbi „egyenes”, és „visszacsatolt” készülékek után) a szuperheterodin vevÅ‘készülékeket, a „szupervevÅ‘ket”, amelyek működése jó minÅ‘ségű, állandó frekvenciára hangolt szűrÅ‘körökön alapult, amelyek frekvenciájára, a középfrekvenciára a rádió elsÅ‘ fokozata keverte le a jelet. Az elsÅ‘ fokozatban volt egy változtatható frekvenciájú helyi oszcillátor, amely a vételi frekvenciánál magasabb frekvenciájú jelet állított elÅ‘ úgy, hogy a két jelet: a bejövÅ‘ rádiójelet és a helyi oszcillátor jelét összekeverve egy állandó frekvencia, úgynevezett középfrekvencia jöjjön létre. Ezt azután könnyebb volt több fokozaton keresztül erÅ‘síteni, egyenirányítani, majd a keletkezett hangfrekvenciát felerÅ‘sítve hangszóróra vezetni, amely lehetÅ‘vé tette a csoportos hallgatást. Ilyen készülékek már 2–5 elektroncsÅ‘vel épültek fel, amelyeket késÅ‘bb sokkal kisebb méretű és egyre olcsóbb tranzisztorokkal helyettesítettek.
Középiskolás koromban ilyen csöves rádiókészüléken (Velence de Lux) tanultuk a csöves szuperheterodin rendszerű rádiók építését, hangolását, indítását, miközben amatÅ‘rként már tranzisztoros rádiókat építettünk. Nem akarok mélyebb műszaki fejtegetésbe fogni, bár szívesen tenném, felidézve a régi szép idÅ‘ket, de azért egy dologgal itt még foglalkozni szeretnék. Következzék pár gondolat a 21. század energiatakarékos világában a csöves készülékek energiaigényérÅ‘l! Az elektroncsÅ‘ katódja akkor tud elektronokat kibocsátani, ha a katódot villamos energiával felfűtjük. Az idÅ‘sebbek emlékeznek a régi csöves rádiókra, TV-kre. Bizony jó idÅ‘ eltelt, mire a csövek felfűtöttek. A fűtés jelentÅ‘s energiát igényelt. A csövek anódjainak pedig nagy feszültségre, 200–300 V egyenfeszültségre volt szüksége. Ezért a régi műsorvevÅ‘ eszközök jelentÅ‘s fogyasztásúak voltak. Aki már látott ilyen készüléket belülrÅ‘l, az egy hatalmas transzformátort is talált benne, felette egy egyenirányítócsÅ‘vel. Miért kellett ez az egyenirányítócsÅ‘? Azért, mert a transzformátor 50 Hz-es váltóáramot állított elÅ‘, de ezt egyenirányítani, szűrni kellett, hogy egyenáram legyen belÅ‘le. Páran még emlékezhetnek, hogy egy idÅ‘ után morogtak ezek a készülékek, és amikor kijött a rádiószerelÅ‘, egy szűrÅ‘ kondenzátort cserélt ki benne, mert az elöregedett, elvesztette a szűrÅ‘kapacitását. Amikor a félvezetÅ‘k (tranzisztorok) megjelentek, sokkal kisebb fogyasztású készülékek kerültek forgalomba.
Ezen rész zárásaképpen egy velem történt vicces esetet szeretnék elmesélni ebbÅ‘l az idÅ‘szakból. Még technikumba jártam, a rokonságom lehetÅ‘séget adott a tanultak gyakorlásában, ami inkább az Å‘ rádiójuk tuningolásában, javításában merült ki. Miután szülÅ‘városomban, Sárváron a Kossuth adó nehezen jött be, egy alkalommal megkért a keresztapám, hogy nézzem meg a rádiójukat. El is mentem megnézni. Miután az iskolában megtanultam, hogy hogyan lehet leellenÅ‘rizni a középfrekvenciás rezgÅ‘körök hangolását, volt egy segédeszközöm. Ez egy műanyagcsÅ‘ volt, egyik végébe bedugott rézcsavar, a másik végébe dugott porvasmag volt. Elmondom mire volt jó ez az eszköz. A középfrekvenciás rezgÅ‘kör tekercsében egy menetes porvasmag volt, amellyel hangolni lehet ezeket a köröket. Ha a műanyag csövem végén lévÅ‘ rézcsavart bedugva jobban szólt a rádió, az azt jelentette, hogy a tekercsben lévÅ‘ vasmagot kijjebb kell hajtani, ha vas végét bedugva szólt jobban, akkor a tekercs vasmagját beljebb kellett hajtani. No, miután én is fel voltam vértezve már ekkor ezzel a tudással, mindjárt bedugtam az ominózus helyre a vasas végét a célszerszámomnak, és elkezdett hangosabban szólni a rádió. Meg is szólaltam: „Vas kell neki!” Erre keresztanyám szólt keresztapámnak: „Nem hallod! Ugorj ki a hátsó udvarba, hozd már be azt a nagy vasdarabot ennek a gyereknek!” Igen jót nevettünk, amikor elmondtam, mirÅ‘l is van szó most. Kisebb hangolás után tudták hallgatni keresztszüleim a Kossuth rádiót. Ezzel a diákkori élménnyel fejezem be írásom ezen részét.
Legközelebb a tranzisztorokról lesz szó.
Urbán László