Nagybátyám- tudtam meg leánya, azaz unokatestvérem elbeszélése nyomán,- Józsi papa a légierőnél szolgált a 2. világháború idején. Önkéntesként pilótának jelentkezett, de alkalmatlannak bizonyult. Ezután fedélzeti rádiós kiképzést kapott. Az első bevetésük során azonban jól megszórták a bombázó gépüket, amit a sérülései ellenére „épségben” visszahoztak, ezért az átéltek után földi szolgálatra vezényelték. A századából, akik pilóták lettek, csak ketten élték túl a világháborút, a többiek hősi halált haltak, vagy fogságban pusztultak el Szibériában.
Józsi papa is fogságba esett a szovjet fronton, fogolyként a középső-uráli szénbányák háború kitörésekor szándékosan elárasztott járatainak vízmentesítésében vett részt. Olyan veszteségekkel tevékenykedtek a föld alatt, hogy már az orosz parancsnoknak sem volt szíve mindenkit leküldeni, ezért 15 dkg szalonna többletadag fejében önkénteseket verbuváltak a legveszélyesebb tárnák vízmentesítése és a termelés megkezdése céljából. A halottak eltemetésére télen a fagyott föld miatt nem volt lehetőség, a testeket egymásra felhalmozva tárolták kb. 8 hónapon keresztül, amíg kiáshatták a tömegsírokat. A hadifogoly munkatábor nemzetközi volt, ezért a német nyelvtudása sok esetben az életben maradást jelentette a számára.
Józsi papa, elmesélte nekem, hogy amikor a szovjet hadifogságból hazafelé vonultak, valahol útközben talált egy biciklit, ami nagyban segítette a hosszú út során. Ugyan hajtani nem lehetett, de tolva is sokban megkönnyítette a dolgát és a bajtársai irigykedtek is rá. Sok-sok kilométeren át segítette a hosszú vándorlásban, egyszer azonban az első kerék megadta magát. A társak kárörvendve néztek rá: na, most már neked sem lesz könnyebb.
Ekkor azonban rájött a szükség, ezért letért az útról egy bokros résznél. Ahogy ott a bokor mellett dolgát végezte, figyelmes lett valamire a dzsindzsában. Egy biciklikerék volt. Éppen olyan, mint amilyenre neki szüksége volt.
Foki Éva