Már kisgyermekként szerettem az órákat, gyűjtői szárnypróbálgatásaim iskolás koromra, körülbelül 2004-re vezethetők vissza. Eleinte jobbára csak a szovjet gyártmányú ébresztők, karórák, faliórák érdekeltek. Az időmérő eszközök iránti szenvedélyem felnőttként is megmaradt, amikor már lehetőségem van komolyabb antik darabok beszerzésére is. Jelenleg körülbelül 100 darabos gyűjteménnyel rendelkezem. – vallja magáról Pfiegler Ármin.
Minden érdeklődőt szeretettel várunk 2019. október 16-án 17 órakor a Savaria Múzeum előadótermébe!
Szakítson rá időt Ön is! Ráhangolódásként álljon itt Tóth Krisztina Idő, idő, idő című versének részlete:
Gyerekkoromban egyik rokonunknál,
a megözvegyült, flanelinges erdész
szűk lakásában, az ormótlan bútorok közt
magasodott egy kinyitható ajtajú állóóra.
Tele volt belső rekeszekkel,
amitől titokzatosnak, céltalannak
tűnt, akárcsak osztálytársamék udvarán
az üres galambdúc.
Állóóra, mondták a felnőttek komoly arccal,
és mivel évek óta nem járt, azt hittem, méltóságát
a mozdulatlan mutatók adják. Szüleimnek
karórájuk volt, idejük soha.
Vágyni kezdtem távoli időmbe, odaátra,
ahol majd lesz saját
állóórám, amelynek mutatóihoz
nem nyúlhat senki.