A skanzen létesítésének terve Bárdosi János és Zalai Tóth János nevéhez fűzÅ‘dik. Noha az épületegyüttes egységes képet mutat, a megnyitása óta eltelt közel 46 év ellenére sem mondható befejezettnek – tudhatták meg a látogatók Pospischil Barnabástól a vezetés során. S miközben Barnabás saját munkájának szépségeirÅ‘l és kihívásairól is beszélt, a kellemesen hűs, zsuppfedeles lakóházakba invitálta a vendégeket. A házak a Vas megye területén élÅ‘ különbözÅ‘ népcsoportok építészetérÅ‘l, életmódjáról tanúskodnak. A meglehetÅ‘sen kis alapterületű, Szentpéterfáról származó horvát házban például idilli rend uralkodik. Kevés, ellenben szépen megmunkált bútorai minden különösebb lakásdekoráció híján is otthonossá teszik az épületet. Ma már szinte elképzelhetetlen, de a bemutatott kis lak egykor 8–10 fÅ‘s nagycsalád együttélését biztosította. Igaz, engedményeket kellett tenni: a férfiak legtöbbször az istállóban találtak nyughelyet, átengedve a dunyhás ágyat a nÅ‘k és a gyermekek számára. Az asztalnál ellenben a férfiakat illette az elsÅ‘bbség.
A péterfai ház után a kisalföldi szegényparaszti porta füstös konyhájába kukkantottak be a látogatók, végül betértek a perenyei kápolnába.
Ugyan a Vasi Skanzen területének csak egy kis szeletére jutott ezúttal idÅ‘, mégsem csalatkozott, aki péntek délutánját a múzeumbarátokkal töltötte. A „nyugalom szigetérÅ‘l” távozóban eltöprenghetett a falu fÅ‘utcáján haladva azon, hogy vajon nem volna-e érdemesebb visszatérni a dolgos, áldozatos, ámde természetközelibb falusi életmódhoz, kiszakadni a 21. század lélekÅ‘rlÅ‘en felgyorsult modernitásából. A Vasi Skanzen csendjét csak a madarak csicsergése, a rackák bégetése, a lovak nyerítése törte meg. A Márton napi, Szent György napi vásárok idején a legélettelibb a múzeumfalu – jegyezte meg Pospischil Barnabás. Érdemes akkor is visszalátogatni.
Sztelly